Tandari Éva:

A JEL

amire vártatok ...

Raaya láma a hegy tetején állt. Ezer-ráncú arca az ég felé fordult, szemében a várakozás apró szikrái lobogtak, de szikár teste mozdulatlan volt a várakozás hosszú órái, aztán lassan tovacsorduló napjai alatt, mintha csak a kőszikla folytatása, s nem hús-vér Ember lett volna. Tudatosan és öntudatosan várakozott az ígért Jelre, amelynek nyomán az egész Földet megrázó, és minden élő további sorsát befolyásoló változás kellett végbemenjen a Teremtett Világ e parányi szegletén.

Egy Jelre várt, amelynek napját és óráját és percét ugyan nem látta meditatív útján egészen pontosan, de tudván tudta: ezekben a végső mélységbe hullt napokban lesz esedékes annak bekövetkezte. Állt hát némán, vonallá keskenyedett ajakkal, a Bölcsek örök-mély, türelmes várakozásával.

Hogy hány esztendős lehetett ? Maga sem tudta már: hosszú évtizedek óta, mióta először belépett e Tibeti láma-kolostorba, nem számolta sem a napokat, sem a heteket, hónapokat, sem pedig az éveket. Nem érezte szükségét hogy egy lényegében közömbös, az Örökkévalóság mértékével mérve fölöslegessé, valótlanná és hiteltelenné lett dologgal törődjön, mint amilyen a földi ember számára oly fontossá - és sokszor sürgetővé - lett, de csak e kurta Élet-ciklus tartamára érvényes Idő. Nem mérte hát, de nem is kellett mérnie; telt az anélkül is. Telt, s közben szerzetesek jöttek - mentek körötte: ki csak egy másik kolostorba távozott, ki már az Örök Hazába, bár olyan is volt - ha csak elvétve is - akit visszahívott, s magába zárt újra a külső világ a maga kapkodó történéseivel. Emberek jöttek s mentek hát, s Raaya láma észre sem vette: már rég távozott mellőle mindenki, s ő a kolostor legöregebb lakója…