Három napja esett már. A távolból úgy tűnt; az eső egybe mosott Eget és Földet, hogy aztán a végtelen, egyhangú szürkeségből hulljon alá a mégszürkébb házakra, a szürke utcákra, terekre, fákra, s mindenre ami csak ott alant volt. Még az emberek is szürkének tűntek, bár öltözékük a szivárvány minden színében pompázott ahogy gallérjuk felhajtva igyekeztek egyik helyről a másikra. Öltözékük színes volt, de az arcuk épp oly szürkévé lett mint köröttük s mellettük minden: se egy mosoly, se egy dacos-haragos szemvillanás, mintha még az érzéseik is megszürkültek volna a három napja tartó, egyhangú esőben. A terek hintái árván lógtak láncaikon s a kóbor kutyák egy-egy kapualj vagy pince menedékébe rejtőzve várták hogy ismét talpuk alá vehessék a végtelen utat, amelyen járniuk rendeltetett, még ha csak egy-egy embertelenné lett ember akarata szerint is.

Három hosszú napja és éje terítette be az eget a kiapadhatatlan könnyeket síró felhő amíg csak a szem ellátott, így az apró gyerekek is a házak falainak fogságába kerültek. Andriska két kisebb testvérével morzsolgatta e kényszerű fogság unalmas, és egyre unalmasabb perceit s óráit. A játékok már rég a sarokba tolva hevertek, s a színes ceruzák kopott hegyeikkel már nem csábították őket rajzolgatásra, így aztán nem maradt más, mint hogy szinte percenként megálljanak a szoba ablaka előtt, s azt kémleljék egyre kevésbé reménykedve: elállt-e már az eső ?

Felváltva néztek ki újra és újra, hol a kilenc esztendős Andris, hol a két, alig öt perc eltéréssel született, négy éves ikerpár : Ákos és Anita. Anyjuk, mint mindig: a konyhában tett-vett, s hogy ott végzett, a szobában telepedett le az egyik sarokba tolt karosszékbe, kezében tűvel és cérnával, no és az elmaradhatatlan, stoppolásra váró harisnyák halmával. A három gyerek azonmód körülvette, s unszolni kezdte: