Tandari Éva:


Az Idők

összeérnek…

Avagy; A kaleidoszkóp rejtélyes képei

 

I. kötet

 

 

 

 

Igen: az Idők valahol, valamiképpen összeérnek, egymáshoz simulnak, egymásba lényegülnek. Hogy hogyan? Miként?

Ne kérdezd: érezd. Vagy ne is csak érezd: éld meg…

Éld meg, hogy számot adhass róla mindazoknak, akik a Kezdetet épp úgy ismerni akarják, mint a Befejezést, hogy birtokosaivá lehessenek a Tudás egy parányának. Mert még az is csak egy paránya, csöppnyi része lesz az Egésznek, amit most rád akarok bízni: add tovább, hogy megvilágíthasd az Utat, amely az Örök Honból indult, hogy Oda vezesse vissza mindannyiótok szellemét…

S hogy miért pont te kell megéld, s megmutasd mindezeket?

A szél sem kérdezi: miért pont ő, s miért pont arra… – te se kérdezd hát, csak fogadd el, vállald el földi tudatoddal is azt, amit egykor, nem is olyan rég te magad építettél fel magadnak, mint elvégzendő feladatot. Mert te magad vállaltad, ha ez most hihetetlennek tűnik is számodra.

Nem hiszed? Pedig el kell, hogy hidd.

Ha végig járod mindama láthatatlan, s mégis valós Utakat, amelyekre most el kell indulnod, magad is rá fogsz ébredni: nem véletlenül jutott el épp hozzád, s épp akkor az a fura kis fél-mondat, amely aztán a késztetést adta, hogy megkérdezd: hol, s miképpen érhetnek össze távoli Múltak, s mégtávolabbi Jövők, hogy egy ponton Jelenné váljanak mind. Nem fogod kérdezni, mert már tudni fogod. S most indulj: indulj, s hagyd, hogy az Utak maguk szabják meg lépteid irányát és sebességét.

A Fény őrizzen és vezessen, amely az Örökkönvaló Szívéből árad mindannyiótok Útjára…