Tandari
Éva:
Az Idők
összeérnek…
Avagy;
A kaleidoszkóp
II.
kötet
Az
Idők összeérnek, és egy konkrét formában megfogalmazható egészet tesznek ki, még
akkor is, ha innen magam is csak egy-egy rész-történést, vagyis csak az eddig
megtett Utak egy egészen kis százalékát lehetek képes átlátni. De szükségtelen
is volna mindahány történést áttekintenem, hisz korántsem valószínű, hogy
mindahány megszerzett Tudásra szükségem lesz jelenlegi utam során. Sőt: még
azokra sem, legalább is nem mindenre, amelyeket most megpróbálok felidézni, az
ÉN tudattárában és a megengedett mértékben, a Kozmikus tudattárban is tallózva.
És mégis: valamiért, valamilyen formában mégis csak szükségem lesz
mindahány Út, és mindahány emlékkép minden egyes megtapasztalására, vagyis
inkább arra, hogy az Út egy bizonyos pontján képes legyek elfogadni azok
esetleges meglétét, vagy azt, hogy azok, mint a későbbi Utak során megszerzendő
megtapasztalások, ilyen vagy olyan történések keretén belül igen is: elébem
állhatnak épp úgy, ahogy most mások Útjainak történéseiben azt, mint kívülálló
láthatom. Mert sok mindent még csak, mint kívülálló érzékelhetek, bár ezáltal az érzékelés által valamiképpen magam is része, és
részese is leszek a mellettem lépők Útjának, s így persze az általuk
megszerzendő megtapasztalásoknak is. Ez is természetes, amint az is, hogy egy
ezt követő Út során, ha már majd magam kell belelényegüljek egy most megfigyelt
történésbe vagy történés-sorozatba, az minden esetben
olyan előjellel fog beleíródni az ÉN által elkészített Élet-történetbe, amilyen
előjellel a test-tudat most reagálni képes a látott vagy hallott történésre. Ha tehát én a jelen Út során nem vagyok képes a feltétel nélküli
elfogadás, a megértés, a tolerancia, s elsősorban a feltétel nélküli Szeretet
befogadása és megélése felé terelni a test-tudatot, az ezt követő Utak
valamelyikén nekem, s az általam irányított testnek és test-tudatnak is szembe
kell néznie, s el kell viselnie mindazt a negatív reakciót, amelyet most a
test-tudat az általa szemlélt történetet végigélő test-tudata, s ezáltal annak
szellemi Én-része felé áraszt. Vagyis meg kell élnem, meg kell
tapasztalnom a „vetés-aratás” örök, nagy Törvényét. Azt a Törvényt, amely már a
legelső Út alapja is volt, s amelyre minden egyes Út épül, hogy a
kiegyenlítődés mérlege egyensúlyba kerülhessen. Ahogy az én később megkezdett,
ámde már a kezdet kezdetén megszakadt Útjaim is, amelyeket az imént végignézett
Út értelmében kellett megélnem, hogy letudhassam addigi, talán legsúlyosabb
karmámat. Természetesen minden egyes erőszakosan megszakított Út egy hasonlót
vonzott magához, ha maga az Út nem is úgy, nem azonos okok miatt kellett
megszakadjon. Mert ugyan meg kellett tapasztalnom a „nemkértség”, az
eltaszítottság semmihez sem hasonlítható szellemi kínját is, de a Kegyelmi
törvény értelmében erre csak egyetlen esetben került sor. A többi Út olyan okok
miatt kellett megszakadjon, amelyeknek szintén meg voltak a maguk előzményei a
testemet méhébe fogadó, s azt ideje-korán el is vetélő
asszony előző útjaiban is, aki szintén egy korábbi Út karmája értelmében
kellett megtapasztalja magzata elvesztését. Ezek fájdalma is gyötrelmes volt,
de mert hogy a történések során nem a testet méhébe fogadó asszony egyéni
elhatározása értelmében kellett kiszakadjon fizikai testem az anyaméhből, már
nem vont maga után számára sem újabb karmikus megkötést. Vagyis az asszony
szellemi ÉN-je épp úgy tisztult általa, ahogyan az én fölöttes ÉN-em, vagyis
lényem egésze.