Tandari Éva:

 

         Az Idők

      összeérnek…

 

         Avagy; A kaleidoszkóp rejtélyes képei

    

 

 

                            II. kötet

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

            Az Idők összeérnek, és egy konkrét formában megfogalmazható egészet tesznek ki, még akkor is, ha innen magam is csak egy-egy rész-történést, vagyis csak az eddig megtett Utak egy egészen kis százalékát lehetek képes átlátni. De szükségtelen is volna mindahány történést áttekintenem, hisz korántsem valószínű, hogy mindahány megszerzett Tudásra szükségem lesz jelenlegi utam során. Sőt: még azokra sem, legalább is nem mindenre, amelyeket most megpróbálok felidézni, az ÉN tudattárában és a megengedett mértékben, a Kozmikus tudattárban is tallózva.

    És mégis: valamiért, valamilyen formában mégis csak szükségem lesz mindahány Út, és mindahány emlékkép minden egyes megtapasztalására, vagyis inkább arra, hogy az Út egy bizonyos pontján képes legyek elfogadni azok esetleges meglétét, vagy azt, hogy azok, mint a későbbi Utak során megszerzendő megtapasztalások, ilyen vagy olyan történések keretén belül igen is: elébem állhatnak épp úgy, ahogy most mások Útjainak történéseiben azt, mint kívülálló láthatom. Mert sok mindent még csak, mint kívülálló érzékelhetek, bár ezáltal az érzékelés által valamiképpen magam is része, és részese is leszek a mellettem lépők Útjának, s így persze az általuk megszerzendő megtapasztalásoknak is. Ez is természetes, amint az is, hogy egy ezt követő Út során, ha már majd magam kell belelényegüljek egy most megfigyelt történésbe vagy történés-sorozatba, az minden esetben olyan előjellel fog beleíródni az ÉN által elkészített Élet-történetbe, amilyen előjellel a test-tudat most reagálni képes a látott vagy hallott történésre. Ha tehát én a jelen Út során nem vagyok képes a feltétel nélküli elfogadás, a megértés, a tolerancia, s elsősorban a feltétel nélküli Szeretet befogadása és megélése felé terelni a test-tudatot, az ezt követő Utak valamelyikén nekem, s az általam irányított testnek és test-tudatnak is szembe kell néznie, s el kell viselnie mindazt a negatív reakciót, amelyet most a test-tudat az általa szemlélt történetet végigélő test-tudata, s ezáltal annak szellemi Én-része felé áraszt. Vagyis meg kell élnem, meg kell tapasztalnom a „vetés-aratás” örök, nagy Törvényét. Azt a Törvényt, amely már a legelső Út alapja is volt, s amelyre minden egyes Út épül, hogy a kiegyenlítődés mérlege egyensúlyba kerülhessen. Ahogy az én később megkezdett, ámde már a kezdet kezdetén megszakadt Útjaim is, amelyeket az imént végignézett Út értelmében kellett megélnem, hogy letudhassam addigi, talán legsúlyosabb karmámat. Természetesen minden egyes erőszakosan megszakított Út egy hasonlót vonzott magához, ha maga az Út nem is úgy, nem azonos okok miatt kellett megszakadjon. Mert ugyan meg kellett tapasztalnom a „nemkértség”, az eltaszítottság semmihez sem hasonlítható szellemi kínját is, de a Kegyelmi törvény értelmében erre csak egyetlen esetben került sor. A többi Út olyan okok miatt kellett megszakadjon, amelyeknek szintén meg voltak a maguk előzményei a testemet méhébe fogadó, s azt ideje-korán el is vetélő asszony előző útjaiban is, aki szintén egy korábbi Út karmája értelmében kellett megtapasztalja magzata elvesztését. Ezek fájdalma is gyötrelmes volt, de mert hogy a történések során nem a testet méhébe fogadó asszony egyéni elhatározása értelmében kellett kiszakadjon fizikai testem az anyaméhből, már nem vont maga után számára sem újabb karmikus megkötést. Vagyis az asszony szellemi ÉN-je épp úgy tisztult általa, ahogyan az én fölöttes ÉN-em, vagyis lényem egésze.