Tandari Éva :

 

 

Eldobott kincsek

nyomában ...

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

- Minek ez nekem : kértem ? - tűnődött magában Paul, és egy unott mozdulattal szétnyirbálta és a szemétbe hajította a kitudja hányadik divatos ruhadarabot, miközben mindjárt meg is felelt az imént inkább csak önmagának feltett kérdésre :

Nem kértem ... minek kértem volna mikor tele van velük a szekrényem ? Nem értem anyáékat : mindenféle vackot megvesznek ami eszükbe jut, aztán még tán azt is elvárnák hogy hálás legyek a " végtelen gondoskodásért " amivel szinte megfojtanak ...

Az asszony, amikor reggel kiemelte a szemetes-zsákot hogy összekösse és levigye, döbbenten emelte ki az előző nap vásárolt, méregdrága ruha maradványait. Egy ideig tűnődve nézte, aztán visszapergette gondolatban az elmúlt napok, hetek, hónapok, sőt: évek ilyen, és ehhez hasonló történéseit. A közömbös arccal eldobált játékok láttán még egy szava sem volt:

- Biztos megunta szegény kisfiam - gondolta, s már indult is hogy valami igazán különleges, új játékot vegyen a szemétbe hajított kisvasút, vagy darabokra tört beszélő kisrobot helyett, amit aztán két nap múlva ugyancsak a szemetesben látott viszont. Akkor újabb, még modernebb játék keresésére indult; nehogy véletlenül hátrányban érezze magát a gyerek az osztálytársaival szemben... A játékok után a legújabb márkájú rádiók, magnetofonok, aztán a kis képernyős televízió kötött ki a szeméttelepen; szétszedve, tönkretéve valahány, mintha csak egy ócska, értéktelen kacat lett volna mind, amiért már úgysem kár...

- Úgy tűnik drágám; Pault egyáltalán nem érdekli semmi ...- mondta a férjének egy-egy ilyen alkalommal, mire az apa csak legyintett :

- Hagyd, kedves, hisz még csak egy buta kisfiú, aki nem tudja: minek mi az értéke. Majd megtanulja azt is, ha annak lesz itt az ideje... - ezzel a maga részéről le is zárta a témát, s hogy ő ilyen könnyen elsiklott a történtek fölött, hát az asszony sem tett szemrehányást érte a fiának. Pedig szeretett volna szólni, hisz ha valamire élénken emlékezett a múltból, az épp az a mérhetetlen szegénység volt, amiben még odahaza éltek szüleivel és testvéreivel. Amikor újabb kihajított játékot, elektromos újdonságot, vagy a későbbiek során - mint most is - szétnyirbált s eldobott ruhaneműt látott a szemétben, szinte élő képként villant elé anyja arca, amint a nyomor szégyenlős kis fél-mosolyával félreteszi az agyon mosott, szinte már a rongyosságig elkopott ruhából "megmentett" gombot vagy zipzárat s halkan csak ennyit mond :

Talán jó lesz még valamire ...