- Minek ez nekem : kértem ? - tűnődött magában Paul, és egy unott mozdulattal szétnyirbálta és a szemétbe hajította a kitudja hányadik divatos ruhadarabot, miközben mindjárt meg is felelt az imént inkább csak önmagának feltett kérdésre :

- Biztos megunta szegény kisfiam - gondolta, s már indult is hogy valami igazán különleges, új játékot vegyen a szemétbe hajított kisvasút, vagy darabokra tört beszélő kisrobot helyett, amit aztán két nap múlva ugyancsak a szemetesben látott viszont. Akkor újabb, még modernebb játék keresésére indult; nehogy véletlenül hátrányban érezze magát a gyerek az osztálytársaival szemben... A játékok után a legújabb márkájú rádiók, magnetofonok, aztán a kis képernyős televízió kötött ki a szeméttelepen; szétszedve, tönkretéve valahány, mintha csak egy ócska, értéktelen kacat lett volna mind, amiért már úgysem kár...

- Hagyd, kedves, hisz még csak egy buta kisfiú, aki nem tudja: minek mi az értéke. Majd megtanulja azt is, ha annak lesz itt az ideje... - ezzel a maga részéről le is zárta a témát, s hogy ő ilyen könnyen elsiklott a történtek fölött, hát az asszony sem tett szemrehányást érte a fiának. Pedig szeretett volna szólni, hisz ha valamire élénken emlékezett a múltból, az épp az a mérhetetlen szegénység volt, amiben még odahaza éltek szüleivel és testvéreivel. Amikor újabb kihajított játékot, elektromos újdonságot, vagy a későbbiek során - mint most is - szétnyirbált s eldobott ruhaneműt látott a szemétben, szinte élő képként villant elé anyja arca, amint a nyomor szégyenlős kis fél-mosolyával félreteszi az agyon mosott, szinte már a rongyosságig elkopott ruhából "megmentett" gombot vagy zipzárat s halkan csak ennyit mond :