TANDARI ÉVA :

 

 

Életmesék

 

NOVELLÁK

 

V. kötet.

 

 

 

 

 

 

Kék-mázas cserepek ...

 

~ Itt minden olyan kopott ...! - mondtam egy ízben anyámnak, mire Ő csak csöndesen ennyit mondott:

- Nem számít, fiam ... Jó ez már nekem ...

Emlékszem; kisfiú voltam még amikor anyám azt a kék mázas csuprot vette a vásárban. Milyen szép volt akkor ! Olyan volt, mint a tavaszi ég ... Hogy szerettem belőle inni ! De most, hogy véletlenül újra a kezembe akadt, úgy éreztem mintha a csupor akkor becsapott volna...

~ Vagy most csapott be? - tűnődtem - Igen: Megcsalt, meglopott ...

Ellopott tőlem, hamissá tett s hazuggá egy emléket. Az Ég kékjének nyoma sem volt rajta, mintha nem is lett volna soha. Csak valami unt, kopott szürkeség, valami elmúlás-színű fakó, szomorú egyformaság ...

Dühömben s tán fájdalmamban kishíján földhöz csaptam, ám anyám hangja megállította kezem mozdulatát:

- Kisfiam ... Mért bántanád ? Hisz olyan szép ...!

- Szép ?! - néztem rá megütközve - Nem szép. Kopott, mint minden ebben a házban .

- Igen ... - mondta anyám tétován, s hirtelen úgy éreztem; anyám hangja is kopott. A hangja, s tán még valami, de hogy mi, azt már nem tudtam magamban megfogalmazni. Azt már ő maga mondta ki, mintha csak gondolataimba olvasott volna:

- Minden kopott ... Én is kopott vagyok, s lassan-lassan te is kopottá válsz. Kopottá, még ha sem te, sem én nem érzem-látom úgy. De már a fiad biztosan látja ... Neki már te is "kopott" vagy. Így van ez rendjén. A színek, épp mint mi, emberek; egy szép napon lassan öregedni kezdenek. Megkopnak, s helyükbe új kékek születnek és új zöldek és új pirosak. Ez már csak így van...