Martha Keller a kandalló mellett üldögélt kedvenc, roskatag karosszékében - maga is a Múlt egy ittfeledett darabja - s emlékezései lágyan hullámzó, vagy épp vad tajtékot vető Tenge-rébe merült, mint már oly sokszor mióta az árvaság rászakadt. Ezt persze csak ő mondta így, hisz valójában nem volt "árva", s valahogy, valamilyen szempontból mégis az volt.

Igaz hogy nem csak a gyermekei, de egykori, már rég távol-idegenben élő tanítványai is újra és újra felkeresték hogy néhány szót váltsanak vele, vagy a segítségére legyenek ha szüksége volt rá, s a szomszédok is odaadó törődéssel voltak iránta. Persze ez utóbbi sem csoda, hisz ők is mind Martha védő szárnyai alatt tették meg az első óvatos lépéseket a Tudományok felé, ha később másfelé is rendelte őket továbblépni az Út. Martha mégis érezte ezt a magányt, hisz abba a legbenső magányosságba amelyet férje halála, majd az előtte és számára teljessé váló Sötétség adott, senki sem léphetett sem utána, sem mellé: az kinek-kinek a sajátja lesz ha a Sötétség birodalmában kell botorkáljon élete végső, tán hamarosan véget is érő szakaszán. Akkor, és abban a Sötétségben már senki sem lehet igazi kísérője csak aki az Emlékek mezejéről lép mellé, s akit azzal a bizonyos Lelki-szemmel a legmélyebb sötétség dacára is tisztán lát, mint egykor, rég…