Tandari Éva

“Én tenéked mondtam:

Kövess ENGEM! ”

(Pét. VII. 144.)

VI. kötet

“Azért te benned bíznak, akik ismerik a te nevedet;

mert nem hagytad el, Uram, akik keresnek téged.”

(Zsolt. 9.11)

Amiként az előző kötettel is tettem, most is egy olyan idézetet szeretnék ismételten megvizsgálni, amelyet már sorra vettem. Ha jól megfigyeltétek, az előző kötet végén olvasható idézet utolsó mondatát nem bontottam ki: éspedig szándékoltan nem. Nem, mert az az utolsó mondat olyannyira egyedi, és oly sok mindent mond el, hogy szükségesnek éreztem arra külön is kitérni, éspedig akként, hogy az, amit elmondani kívánok, semmiképp se kerülje el egyőtök figyelmét se! Az idézett részből egy nagyobb részt emelünk át e kötetbe is, de csak azért, hogy a szövegkörnyezet szerint kezdhessem meg az utolsó mondat magyarázatát.

“Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró!

Hát az Isten nem áll-é bosszút az ő választottaiért, kik ő hozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk?

Mondom néktek, hogy bosszút áll értök hamar. Mindazáltal az embernek Fia mikor eljő, avagy talál-é hitet e földön?”

(Lk. 18,6-8)

— “Halljátok, mit mond e hamis bíró!” – kérdi az Úr, s e kérdéssel, s az ez után olvasható másik kérdéssel jelzi: Isten nem a maga kényelmét, nem a nyugalmát félti, amikor engedi, hogy az Ítélet valósággá legyen azok fölött, akik az “igazak nyugalmát” háborítják: de még inkább, hogy hosszútűrő irántuk, ha türelme nem tarthat is az Örökkévalóságon át. Egyszer kell, hogy Isten, az Igazságos Bíró “türelme elfogyjon”: s akkor bekövetkezik mindaz, aminek be kell, hogy következzék, mert ez A Törvény.

A Kozmikus Világév, tehát egy-egy Éon csak úgy nem tarthat a végtelenségig, amiként nem tarthat a végtelenségig egy Földi esztendő sem. S amiként a földi esztendőnek; az Éonnak, tehát a Kozmikus Világévnek is megvannak a maga “évszakai”, azok is a maguk rendeltetése szerint. Ahogy a Föld életében megvan a szántás és vetés évszaka, megvan a termés felnövekedésének évszaka, akként megvan a termés betakarításának évszaka is. Ezeket viszont a Föld pihenési ideje, a tél követi a Föld színén is, amikor nem szántotok, és nem vettek, s a Föld sem neveli testében az Életet adó kalászt, és nem is aratjátok a már felnövekedett, s telt kalászokkal ringó táblákat, sem semmilyen más terményét nem takarítjátok be a Földnek, mert ennek évszaka már letelt. Letelt, és betöltötté lett, s akkor a Föld, és a szántóvető egyaránt pihen, erőt gyűjt a következő, már újabb szántás és vetéssel, termés-érleléssel, s az Új Kalászok learatásával bekövetkezendő esztendőre.

A Kalászok, amelyeket elvetettetek, lassan beértek, s amiként az Úr mondotta egy másik példabeszédében:

“Mikor pedig felnövekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is.” (Mát. 13.26)

Közöttetek: Ember-szellemek közt is együtt növekedtek fel a tiszta búzát adó Kalászokkal azok a tisztátalan magvak, amelyek semmiképp sem alkalmasak az Aratáskor az ÚR magtáraiba kerülni.

S ezt ne csak akként értsétek, hogy egyik Testvér a “búzakalász”, és a másik a “konkoly”: de bizony akként, hogy mind egy-egy “búzát és konkolyt” egyként felnevelő Föld vagytok!

Ekként, mert hogy magatok vagytok ama termésérlelésre megjelölt Föld is: testi éneitek, és elmétek az a bizonyos Föld, de magatok vagytok az elvetett kalászok gondozásával, s még az aratással megbízott munkások is: éspedig már felsőbbrendű ÉN-etek és annak mindenkori (egy bizonyos szintig legalább is minden Úton testbe öltöző) szellemi Én-rész.

Ekként viszont ti magatok is kell, hogy megvizsgáljátok magatokat, hogy még idején kivessetek magatokból mindent, ami “konkoly”, hogy csak a tiszta Búzaszemek maradjanak bennetek. Mert amely Föld csak konkolyt nevel, s nem alkalmas a Tiszta Búza felnevelésére, parlagon hagyatik, s azt a következő évben nem művelheti meg a szántó-vető…

Az Idő, amelyet a termés megtisztítására és a Tiszta Búzakalászok felnevelésére kaptatok, mint mondtam, lassan (vagy már nem is olyan lassan, de bizony, nagyon is gyorsan!) lejár. Az Aratás korszaka veszi kezdetét, amelynek végén az Úr magtáraiba gyűjtteti mivélünk azt, ami oda való, és az “olthatatlan tűzre” veti, ami pedig oda való.

Amely földben csak alig is egynémely Tiszta Kalász növekedett fel, épp úgy le kell arattassék: s aki csak konkolyt arathatott az ő földjén, annak földje mint mondtam, hosszú időn át parlagon hagyatik, hisz annak gondozója maga bizonyította be: alkalmatlan a munkára, amelyet pedig ő maga vállalt fel. S akkortól a munkára alkalmatlan munkás hosszú időn át nem kap vetésre jó magvakat Annak Kezéből, Aki minden Földek egyedülvaló Gazdája. S ez addig kell ekként legyen, addig kell dologtalan tétlenségben senyvedjen a föld gondozója, s addig marad parlagon, magvak nélkül a Föld, mígnem a Gazda elérkezettnek látja az Időt: ismét megkezdeni ama szántó-vető foglalkoztatását, s a reá bízott Föld műveltetését: hátha alkalmassá lett már arra ez is, és az is, hogy Igaz Búzaszálakat neveljenek fel, akként, amiként azt ama Földek Gazdája akarta s akarja.

Ez nem “bosszú” a Gazda részéről: de inkább a bölcs előrelátás, hisz amely Föld gondozója egy hosszú Éonon át nem tudta megtisztítani a kezére adott Földeket, hogy azokon végül Tiszta Kalász növekedhessék, az valóban éretlen a munkára: s akkor annak még magának is erősödnie és növekednie kell, hogy ténylegesen elvégezhesse a reá bízott, s általa mindenkor önként felvállalt feladatot, amely nélkül viszont ő maga is kereset, s ekként táplálék nélkül marad.

S mindezt fordítsuk le a ti egyszerűbb, földi nyelvetekre. Aki eddig nem volt képes, s még most: az Idők végezetén sem képes, vagy inkább csak nem hajlandó igazán megtisztítani a testet, s annak Tudatát az ellentét által beléjük vetett tisztátalan késztetésektől, vágyaktól, érzésektől, gondolati és akarati erőktől, igazán gyenge és alkalmatlan még a munkára: s akkor azt hosszú időn át csak “a parlagon hagyandó földre engedi, elültetendő magvak nélkül” járni az ÚR: vagyis egy irányíthatatlan Tudatot, s egy ahhoz hasonlatot testet fog “művelhetni”, de már akként, hogy csak a művelés szándékával veszi birtokába azokat. Vagyis a feladat adott lesz számára, ám a mindinkább elsivárosodó Tudat megműveléséhez, azaz irányításához szükséges energia, és a Bölcsesség kicsiny magvai nem adatnak kezébe. Így feladatát, amelyet bevégezni rest, vagy még gyenge volt, most sem végezheti be, hisz maga bizonyította be: nem képes a magával vitt Bölcsesség-morzsák erejét használni is.

Aki ténylegesen csak gyengesége végett volt alkalmatlan a feladatra, annak figyelembe vétetik az ő gyengesége: de aki ténylegesen is gyenge volna, hogy valamely reá bízandó, s általa (gyengesége ellenére is) mindenkor kész örömmel felvállalni kívánt Feladatot elvégezze, most, az Idők Végén nem is ölt testet, legalább is a Föld színén, tehát az egyetlen Vizsga-bolygón nem.

Aki ott járhatja az utolsó Kegyelmi Útját, mindenkor azt a Feladatot vitte magával, amelynek elvégzésére az ÉN-ben, s ekként annak Útra küldött Én-részében meg is van a Feladat elvégzéséhez szükséges Erő, hogy a vetés, s az aratás ténylegesen is a várt eredményt, a Tiszta Kalászokat adja úgy az arató, mint a Gazda számára.