Tandari Éva

„Én tenéked mondtam:

Kövess ENGEM!”

(Pét. VII. 144.)

VII. kötet

„Mert az ő fülét felém fordítja,

azért segítségül hívom őt egész életemben.”

(Zsolt. 116.2)

Amiként az előző kötetet a szemmel, s a látással zártuk: e kötetet is ezzel kívánom kezdeni. És tán nem is annyira azért, hogy a következő két történést, s azok hátterét megmutassam! Azért is, s még más egyébért is, ami viszont már ténylegesen is mindőtökre vonatkozik, hisz ha Szellemi értelemben vesszük, bizony, vakok vagytok még ti magatok is: ha nem is teljességgel, de ahhoz a Valós Látáshoz viszonyítva, amelyet ITT, a Mennyei Szinteken a magatokénak tudhattatok, s foghattok tudni ismételten is, ha már Visszatértek, bizony: vaknál is vakabbak vagytok, s nem csak azok, akik a ti szinteteken vannak, de mindazok, akik az EGY-ségből a mélység világai felé indultatok…

Az első történést amely a vakon született ember csodás gyógyulását mutatja meg, a Jn. 9,1 - ben is olvashatjátok. Mi azért továbbra is az ötödik evangéliumból, annak III. kötetéből, a 77-81. oldalakról emeljük ki a szükséges részt, s mert az idézet maga is hosszú, azt helyenkint megbontom, hogy magyarázatot adjak néktek:

„Kevéssel azelőtt, hogy a városba értünk volna, egy születése óta vak ember jött felénk. Mi, akik többet tanultunk a Mestertől az Utak Törvényeiről, megkérdeztük:

– Mondd, Mester, ki vétkezett? Ez az ember, vagy ennek szülei, hogy vakon született?

Jézus erre mosolyogva azt felelte:

~~ Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei. De fel kellett vállalja e sorsot, s e vakságot, hogy nyilvánvalóvá legyen benne az én Atyámnak dicsőséges ereje, amellyel cselekszem.

— És bizony, nem véletlen mosolygott a Mester! Kérdésünk csak olyan volt, mint a „tudására”, az alig is megszerzett ismeretekre büszke gyermekek hivalkodása, amely a késztetést adja bennük: minden áron megmutatni a felnőttnek: milyen okosak is ők, s már mennyi mindent tudnak. Nem értik, hogy még az a „sok” is mennyire kevés, mert nem értik: ha egy ismeretnek csak egyképp tudói, de nem ismerik annak mindahány lehetséges variációját, még azt az egyetlen Ismeretet sem fogják tudni használni, csak ha már tökéletesen elsajátították. S még akkor is csak azt mondhatják el: mint elméleti ismeretet, már ismerik az adott Bölcsesség-elemet, s nem azt, hogy birtokosai annak egészen, tehát hogy már uralni is tudják azt, mert ahhoz azt meg kell valósítaniuk, hogy az elmélet gyakorlattá válva érjen bennük valós Tudati kinccsé. S ez még csak nem is a gőg, nem a hiúság (ha már annak halovány árnya rezeg is abban): ténylegesen is csak a Tudásával büszkélkedni akaró gyermek „magamutogatási kényszere”, amely szükséges a kicsinyek esetében, mert ők még ekként, tehát a már megszerzett ismeretek gyakori ismételgetésével tanulnak Vizsgázni…

„Mert nékem cselekednem kell annak dolgait, aki elküldött engem, amíg nappal van, mert aztán eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik. Míg e világon vagyok, e világ Világossága vagyok, s ha távozom, e világra ismét az éjszaka köszönt rá.”

— Az ÚR mindmáig „cselekszi annak dolgait”, aki elküldötte: most, kétezer év távolában, s már eddig is cselekedte azt, hogy Élete legyen annak, aki kész, és képes is fel, és megismerni, és követni is ŐT, amig a Világosságban léphet. Ha már az „éj órái” következnek, senki sem fogja látni az Ő léptei nyomát sem a porban, sem a légben sem az egekben, mert sötétség borul a Földre, a légre és sötétségbe rejteznek az Egek is mind.

Az ÚR minden kor embere számára a Nap: az volt, s maradt is, s minden kor embere számára akként árasztotta az Ő Világosságát, amilyen mértékben az adott kor embere már képes volt azt elfogadni és elviselni, s mint valós Napfényben a virágok, képes volt annak Fényében és Áldott Melegében növekedni is.

A túl erős napfényben még a ti virágaitok közül sem mind él meg, s van, amelynek ekként az erdőknek árnya az otthona, és van, amely a legerősebb napfényben érzi igazán otthon magát. Ti, Ember-szellemek ilyen kicsiny virágok vagytok, s most, az Idők végén együvé vagytok helyezve. Azok is, akik még csak a kisebb Fény be, és elfogadására képesek, s csak attól növekedhetnek a maguk mértéke szerint, s azok is, akiknek már a magasabb rendű, erősebb Fényre van szükségük, hogy igazán felnövekedjenek. De aki még a kisebb Fényt fogadja, vagy aki már a magasabb rendű, az erősebb Fény befogadására való Virág: egyként az ÚR Áldott Fényében növekedik. Ám aki elzárja magát egészen a Fény elől, s csak a sötétségben érzi otthon magát, az a sötétség fiának neveztetik, s az nem is fog növekedni, mert a teljes sötétségben egy növény sem fejlődhet.

Az ÚR ma még munkálkodik, s a Fény egyként árad kicsinyre és nagyra, gyöngébb, és erősebb „virágra”: de akire már az erősebb Fény hull, kell, hogy addig igyekezzék az ÉG felé nyújtózni, s növekedni, míg az éj el nem takarja előle a Fényt: mert aztán a Fény többé nem érhet el hozzá, mert amiként a Nap fénye, az sem hatolhat át a sűrű és sötét éj vastag fátyolán, míglen ismét el nem jő a Virradat. Akkor ismét felkél a Nap, s a Fény újra Életet ád a Föld mindahány Ember-virágainak: de addig viselniük kell a sötétséget, amikoris nem növekedhetnek, és Életük sem élet: csakis puszta vegetáció, az a Lét-állapot, amely a növények téli nyugovásához, azok Létének passzív szakához hasonlatos: s akkor bizony csak igen kevés lesz azon Virágok száma, amelyeket akként küld le a Fény Ura, hogy tudja: azok az éj óráiban is képesek tündökölni, hogy Reménységet adjanak a Fény nélkül maradt Virágoknak, amelyeket restségük vagy balgaságuk taszított azon Növények közé, s juttatott azon növények sorsára, amelyek ténylegesen is az éj növényeinek neveztetnek.