Tandari Éva

 

 

 

 

„És az Isten Lelke

lebeg vala

a vizek felett…”

(1 Móz. 1.2)

 

II.

 

 

 

 

Árpád Testvérem (s még sokak) gyógyulásáért ajánlva…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   Ha néhány napos szünettel is, de folytassuk megkezdett témánkat gyermekem…

 

  Az utolsó kép, amellyel az első kötetet befejeztük, az volt, hogy Atlantisz lakói (még jóval az előtt, hogy az ő bukásuk is bekövetkezett volna, s a megismétlődő energia-robbanás következtében Atlantisz csaknem kontinens méretű szigete is eltűnt volna a Föld színéről), a ténylegesen is az alsóbb energia-szintekig alámerült, majd onnan kiemelkedő, és testekbe öltöző Szellemi Követeknek, és még pontosabban fogalmazva: a már teljességgel földi értelemben véve a Tudatosodás útjára lépett Emberek egy csoportjának úgyszólván már Tudati fejlődésük kezdetén átadták az Egy Isten-hitet, mint Tudati ismereti elemet, amely a továbbiakban azon kis csoport fejlődésének alapjául szolgált, s amelyet aztán ama kis csoport nemzedékről – nemzedékre örökítve hagyott hátra a ma élő utódoknak is. Mert valósággal is az ősi hit maradt fenn napjaitokig is, még annak ellenére is, hogy a második Emberiség történetének kezdete is katasztrófákkal: jégkorszakokkal és csaknem globális méretű pusztulást okozó áradásokkal volt teli, amely történések során az épp csak fejlődésnek – emelkedésnek indult Ember szinte teljességgel elpusztult. És mégis: mindenkor maradt képviselője megannyi embercsoportnak, így természetesen annak is, amelynek korábbi tagjai az Atlantiszi örökséget: az egy Isten hitet mint Tudati elemet megkapták, és örökül hagyták utódaikra.

 

Annál is inkább, mert ahogy már egy korábbi munkánkban is elmondtam, az a bizonyos „bárka”, amelyet most megtalálni véltek, nem más volt, mint egy Idő-bárka, amellyel a Kegyelem kiemelte az adott TÉR-IDŐ síkból a fejlődésnek indult lényt, az Embert, s kiemelte a természeti lények egy csoportját is: minden fajból annyit, amennyi elégséges volt: biztosítani, hogy a Globális méretű áradást követően azok ismételt szaporodásnak induljanak, s elterjedjenek azon a területen, amelyre helyeztetve lettek, mindenik a maga természetének s a maga testi rendszerének, fajonkénti sajátosságainak megfelelő pontra tétetve, az Úr Akarata szerint.

  S mert akként könnyebb és egyszerűbb is, most egy rövid részletet emelünk át az Úton Ég és Föld között c. munkánk IV. kötetéből, amelyben épp e kérdésről szólunk:

   „Lényegében ez volt az a bizonyos vízözön, amelynek emlékét a Föld szinte minden népe őrzi, mint az Ős-idők történését, ha már csak legendák formájában is. S ennek a történésnek a fennmaradásáról is azok az Atlantisziak gondoskodtak, akik korábban a kontinensre költöztek. Ők már akkor, amikor néhányan visszatértek közülük, hogy menteni igyekezzenek Atlantisz népét, megkezdték a Kontinensek egyes népeinek mentését: de persze ők sem jártak nagyobb sikerrel, mint az Atlantiszra visszatérők. Annál is inkább nem, mert bár az Atlantisziak már inkább csak az elnyomók szerepét játszották a Kontinens népeinek életében, az egyes, már uralmuk alá hajtott népek vezetői az ő szolgálatukra felesküdöttek közül kerültek ki, s mert hogy szinte korlátlan hatalmat, és addig számukra ismeretlen gazdagságot kaptak, maguk is érdekeltek voltak abban, hogy „Isteni Uraik” érdekeit szolgálják. Ezek nem engedték, hogy a nép, amelynek tagjai a földeken, a bányákban, vagy a megtermelt javak szállításában robotoltak, a hírvivők szavát követve elhagyják lakhelyeiket, hogy puszta életüket, s övéik életét mentsék. De az egyszerű emberek sem nagyon adtak hitelt a hírvivők szavának, hisz a  robbanást megelőző években szinte hihetetlenül gazdag termés volt, dúsabbnál dúsabb érclelőhelyeket tártak fel, s e tények az egyszerű ember életében is hatalmas fellendülést hoztak. Az éhezés ismeretlen volt, s új, és mégújabb házak épültek: vagyis mindenütt a fejlődés nyomai látszottak akkor, amikor az Atlantisziak a veszedelem hírét vitték el hozzájuk. Talán természetes is volt, hogy az egyszerű tanulatlan, s még meglehetősen alacsony szellemi fokozaton álló emberek nem, vagy csak gúnyos kacajjal fogadták őket. Alig néhány, vagy néhány tucat ember volt egy-egy városban, aki hitelt adott az Atlantiszról érkezetteknek, s kész volt követni őket: a Föld teljességén, a több tucatnyi Hírvivő nyomába szegődők száma még a másfél milliót sem tette ki azon milliókkal szemben, akik az Atlantiszi robbanás időpontjában a Föld már ismertté lett részein éltek.