Tandari Éva

 És mondá

a

  MESTER…

II. kötet

          — Ismét itt vagyok, gyermekem, amint azt ígértem, s folytatjuk megkezdett Utunkat a Mester mellett ama kétezer esztendővel ezelőtti korban, amelyben éltünk, s amelynek felülmúlhatatlan történéseiről már oly sok Tanítás, s persze: ál-tanítás is napvilágot látott úgy szóban, mint nyomtatásban. Jelen Utunk célja lényegében épp ez utóbbiak, vagyis az egyes áltanítások helyére tétele, persze azon kívül, és azon túl, hogy szeretnénk végre egy átfogó, teljes képet adni számotokra úgy ama három esztendő történéseiről, mint azokról a Tanításokról és Kinyilatkoztatásokról, amelyeket Mesterünk ajkáról hallhattunk. De amint ígértem, s amint azt idáig is tettem: nem csak a Tanításokat és a Kinyilatkoztatásokat, de azok magyarázatát is átadom: add tovább azokat mindazoknak, akik készek, s persze: már valóban képesek is befogadni azokat.

            Amint az természetes: magam is a sokak által ismert - forgatott Újszövetséget veszem irányadóul munkánkhoz, ami annál is inkább érthető, mert hisz célom épp az Újszövetség újbóli kiteljesítése, hogy mindazoknak kezébe adhassam az Evangélium minden Üzenetét, akik igazán arra kíváncsiak, s arra kívánják felépíteni földi életüket, mert kell, hogy teljességében megismerhessék a Mester minden Tanítását, úgy, akként, amiként azokat egykoron mi, s még sokan megismerhettük, de amelyet  ti (s a ti korotok előtti, több mint másfél évezred Útkeresői) már csak erősen lerövidített, hadd ne mondjam: megcsonkított formában vehettetek kezetekbe. Ennek oka és miértje is ismert, amint az is: milyen nagy szükség van, s lesz arra, hogy végre az Evangélium teljességét ismerhesse meg amaz Útonjáró, akit a Föld színén EMBER-nek hívnak. E kis magyarázatot nem szándékoztam hozzáfűzni munkánkhoz. Azt hittem: a munkánk magáért beszél. De most úgy látom: mégis csak szükséges…

            Az előző kötet lapjai a hegyi beszéd, s az azt követően elmondott Tanítások bővebb kifejtésével ért véget. Most tehát abba a korba, s arra a napra térünk vissza, hogy folytassuk utun-kat a Mesterrel, s a Mester mellett lévő, többi Tanítvánnyal…

            Mire Vezetőm végére ért köszöntő - bevezető szavainak, már ismét a korábbi Egység-állapotát érzékeltem, s azt még: épp úgy a fa alatt ülünk, ahogy, és ahol kevéssel korábban is ültünk. Köröttünk csend volt, csak a szél lebbentette meg olykor a fák levelét, amelyek alatt letelepedtünk, de már az a csöppnyi madár is fészkére tért, amelyet oly kedvvel figyeltünk az imént, s amelyről a Mester tanítása szólott.

            Bizonnyal a Mester is ama madárkára gondolt, mert halk hangon azt mondta:

            ~~ Lám: minden lénynek van hová térnie e Föld színén, s még a legnyomorultabb embereknek is adatik valami szállás, ahol meghúzódhatnak az éj óráin, vagy a viharok idején… - azzal ismét gondolataiba merült, s én nem akartam megzavarni elmélkedéseiben. Bár tudtam: Mesterem nem vár feleletet szavaira, s hát, mit is mondhatnék én ezen igazság fájdalmának enyhítésére? Hisz lényegében nem úgy értette ezt, nem akként érezte magát otthontalannak, amiként azt mi gondolnánk: nem fizikai értelemben mondotta, amit mondott. Ő már előre figyelt: az Idők távolán át tekintett, s arra kívánt utalni: mennyire nem lesz egy szív, egy elme, egy szellem, ahol Tanításai legbensőbb mondandója, s Élete, mint az Ember-szellemeknek adott Igaz Példa: valóban értetté válik, s Otthonra lelhet. Lelke és Szelleme volt “fedél nélkül”: a meg nem értettek, a soha sem hívottak, soha sem vártak, egészen soha be nem fogadottak magánya fájt oly-annyira szívében, hogy fájdalma szavakat kapott ajkán…

            Nem szóltam hát, inkább magam is imáimba mélyedtem, majd hirtelen elnyomott az álom, oly váratlanul, hogy szinte nem is érzékeltem: mikor léptem át az ébrenlét s az álom határmezsgyéjét. Már erősen virradt, amikor megébredtem: Mesterem még akkor is ugyan úgy ült, egybe kulcsolt kezeire támasztva homlokát, ahogyan a Hold világánál utoljára láttam. Látszólag elszunnyadt Ő is, de ez csak a látszat volt; én azonban tudtam, nem alszik. Nem alszik, de köztünk sincs, szelleme felemelkedett e Föld színéről, hogy egy másik, egy számomra, s mindannyiunk számára elérhetetlen magasságban időzzön. Akkor még nem tudtam: már a Holnapok történésére készíti fel magát ekképpen.

            Némán és mozdulatlanul figyeltem, míg a kelő Nap első sugara meg nem érintette csodás, békés arcát. Akkor aztán felemelte fejét egybe kulcsolt kezeiről, s szomorkás mosollyal rám pillantott, mint aki szavak nélkül köszönt, vagy mint aki mondani kívánna valamit, amit mégsem… - még nem mondhat ki…

            Mozdulni szerettem volna, hogy a kezem nyújtsam Felé, de valami gátolt benne, hogy megmozduljak. Hogy mi volt az, ami mozdulásomat lehetetlenné tette, magam nem tudtam, ám Mesterem halkan, hogy ne zavarja hangos szóval a többiek lassan foszladozó álmát, megmagyarázta:

            ~~ Ha most hozzám érsz, ártalmadra lehet az érintés, mert szellemed s tested egyaránt gyenge: elviselni az Erőt, amellyel töltekeztem szellemi távollétem idején. Mert töltekeznem kellett, hogy viselhessem mind a Föld bűnét s annak minden terheit, hogy valós és teljes testi erőmben érjem meg a Napot, amely egyre inkább közelít. Ma még tán te sem értheted e szókat, mert nem tudod: mekkora terhet kell majd viseljek: s ez így van jól. Így, mert most még nem volnál képes elhordozni ama fájdalmat,  ami akkor reád is kell, hogy hulljon. De akkor már meg lesz benned is amaz Erő, amely át kell segítsen a fájdalmon, hogy Utad második részét is képes légy felvállalni, s maradéktalanul betölteni.