Tandari Éva

És mondá

a

MESTER…

V. kötet

E szavak után Mesterünk elindult, s néhányan követték, persze; csak az egyszerűbb emberek közül, jobbára azok, akik korábban gyógyító Erőit vehették, hogy Életük legyen. Ezek boldogan, felszabadulva beszélgettek, s a Mester által esett csodákat emlegették, és hangjukból, derűs nevetésükből érezhető volt: nem csak hogy nem értették; nem is vették igazán komolyan a Mester iménti szavait. Őket azonban hamar visszafor-dította a Mester, nem akarva, hogy ellenük keljenek azok, akik ellene szóltak az imént: ártásukra ne legyenek, amiért nyomába indultak…

Magunk is követtük Őt, de mi bizony már döbbenten, s szavak nélkül haladtunk mögötte, annál is inkább, mert mi tudtuk: nem véletlenül mondotta mindazt, amit mondott. Tudtuk: Mesterünk látja a Holnapokat, s azok minden történéseit is, így minden szavát akként kell értsük, amiként azok mondva lettek általa. Egy ideig szinte megnémulva követtük hát, s később, amikor valamelyest csitult bennünk jövendölés-szerű szavainak súlya, hogy Mesterünk borús kedvét is enyhítsük, a környező házak, s a természet szépségeit kezdtük dicsértük, ám Ő ismét csak azt mondta, mint akkor, amikor a Templom faragott köveit mutattuk:

~ Látom mindezeket magam is. Ám ti vajon tényleg nem látjátok-e, amik be fognak következni? Bizony mondom néktek: nem marad e Városban kő kövön, amely le nem romboltatik, és nem marad fa, amelyet gyökerestül ki ne irtanának, s még örülhet e nép, ha hírmondók maradnak belőlük, s ha házai helyét nem sóval veti be az, aki ellenére támad… Bizony, mondom néktek: nincs már olyan messze a nagy Jeruzsálem pusztulása, mint azt ti vélnétek! Látszólag ugyan bevehetetlenek mind a falak, amelyekkel körbe van az véve: de a sas sem kérdezi, hogy átrepülhet-e a falakon, ha egyszer szárny adatott néki. S ha a Természet képes olyast produkálni, ami játszi köny-nyedséggel beveszi e bevehetetlen falakat: az emberi elme ne volna képes győzni az elébe álló akadályt, amely gondolkodni, és alkotni adatott az embernek? De bizony, hogy képes, s mert az ellen megadja néki rá a késztetést is, hogy mindent magáénak szerezzen meg, ami csak e falak mögött van, rá fogja vezetni a módra is, ahogyan ezt végbeviheti. Nem sok idő már, s akiket most irigyelnek a kicsiny falvak lakói, mert hogy a városban élhetnek, s a Templom, s a legfőbb szentélyek közelében; maguk fogják irigyelni azokat, akiket sorsuk az eldugott pusztai oázisok mellett épült kicsiny falvakban késztet élni, s akkor már bújnának bárha a legkisebb üregbe is tetszetősen megépített házaik helyett, de hiába.

E szavak után mi sem szóltunk többet. Ismét némán mentünk a Mester mellett, csak gondolataink száguldoztak; s azok sem sokáig. Miként a gyermekek: mi is félre löktük gyorsan, ami elménk számára érthetetlen, azzal: de hisz mellettünk van Az, aki érti e dolgokat, s aki ha szükséges, cselekszik, vagy legalább is megmondja: mit kell cselekedjünk mi magunk…

Amikor ezt ilyen szépen rendeztük magunkban, már ismét vidámabban lépdeltünk, s Mesterünk mosolygott, amikor időről - időre megtréfáltuk egymást.

— Hogy mi volt az oka annak, hogy oly hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra feledni tudtuk mind, ami nyomasztó teherként feszült tudatunknak, arról persze fogalmunk sem volt. Csak később tudtuk meg: Mesterünk volt az, aki elsimította az elménkben kavargó viharok hullámait, mert nem akarta, hogy időnek előtte megterheljen bennünket mindaz, amit hallottunk, de érteni még nem érthettünk. Ő terítette Szeretete jótékony fátyolát reánk, lefedve, s tudatalattinkba ágyazva mélyen a Holnapok gondjait mind, hogy kis időre még élvezhessük a szellem s az elme teljes, szinte öntudatlan szabadságát. Pedig így volt, ám ezt már csak Utam végén, itt, e Másik Világban tudtam meg magam is…—

Jeruzsálemből távozva először Jerikó felé indultunk, de mert hogy az idő hirtelen esősre fordult, a Jordánon átkelve a Keleti Bethszaidába mentünk, ahol egy tanítvány házánál időztünk néhány napot. E férfiú is a Mester kezéből vehetett gyógyulást, tánha esztendővel, vagy még annyival sem korábban, s Mesterünk láttán igaz öröm ragyogott fel arcán. Ugyan nem mindent fogadott el, amit a Mester mondott néki, hisz még nem is érthetett mindent, amikor legutóbb ott jártunk, de szíve tiszta és nyitott volt már akkor is, s a legfontosabb Tanítást; a Szeretet elsődlegességét maga is vallotta, s persze: élte is minden napon. Ez elég is volt ahhoz, hogy Mesterünk is szívesen időzzön társaságában, s most, hogy egy kisebb családi összejövetelen a család többi tagját is megismertük, még inkább örömmel voltunk a háznál. Ugyan mi azon tanakodtunk: nem volna - e illendő inkább továbbmenni, hogy ne zavarjuk a családot, ám amikor Joakim, a házigazda meghallotta: miről beszélünk egymás közt, épp csak haragra nem lobbant ellenünk. Aztán Mesterünk egy szavára ismét megnyugodott, s már a régi, kedves mosollyal mutatta be övéit.

A család estére már együtt ülte körül az asztalt, s mi közöttük ültünk: ekként hallgattuk együtt mindannyiukkal a Mester szavait. Bár egyébként nem volt szokás: a Mester kérésére most az asszonyok is bentmaradtak, s a kisebb gyermekeket ölükben ringatva hallgatták ők is mindazt, amit a Mester tanított.

A Szeretetről, mint az Élet egyedül való forrásáról és értelméről szólott nékik a Mester. Arról: miként kell szeretniük egymást, az idegen embereket, de még az állatokat és a növényeket is. Érdekes módon épp a kicsinyek hallgatták a legodaadóbb érdeklődéssel a Mester szavait, s Jézus azt mondta, amikor már anyáik lefektették őket:

~~ Vélnétek: ezek a gyermekek még mit sem értettek mind-abból, amit most hallottak… - de tévedtek! A kicsinyek elméje, mint a legpuhább kelme, most mindent magába szívott, s amikor szükségük lesz rá, az akként fog tudatukból előbukkanni, amiként most hallották. Több mindent jegyeztek meg a kicsi- nyek, semmint közületek egy is, s amit megértettek, mélyebben íródott lelkükbe, mert olyan az, mint valami üres pergamen, amelyre még nem írt senki. A ti lelkeitek már megteltek e föld világának ezernyi gondjával és gondolatával: nem is fér el benne annyi, mint egy üres, de minden szép és tiszta iránt nyitott, gyermeki lélekben. Ezért mondtam hát: ha nem lesztek olyanná, mint a gyermekek, ha nem fogadjátok oly nyílt, és tiszta lélekkel a Szeretet Tanításait, az nem íródhat be lelketek könyvébe: anélkül pedig nem mehettek be a Mennyek országaiba, ahol az egyetlen és legfontosabb Tanítás, és a legmagasabb rendű Törvény a Szeretet. Bízzátok hát magatokat az Atyára, amint e kicsinyek bízzák magukat reátok, s tudva tudjátok és higyjétek: az Atya szeretete végtelen, s elűz minden bajt, és minden gondot, ami közétek, s a Mennyek országa közé állhat. Mert ne gondoljátok: azok az igazi gondok, amelyeket a Föld népe annak tart, vagy amelyet ti magatok e Földön járva annak éreztek: de bizony azok, amelyeket gyakran észre sem vesztek, mert nem zavarják meg mindennapjaitok megszokott menetét, mert még nem bukkannak fel akként elmétekben, mint égetően szükséges, ám hiányzó dolgok. Olyan nélkülözhetetlen kincs mind-az, amelynek mindegyike a bennetek rejtező Szellemi elemnek kenyere, ruhája, és fedele. Ama Szellemi elemnek, amely a ti legnagyobb bővelkedéstek közepette is a legteljesebb nyomorúságban él, ha ama dolgokat nélkülöznie kell. S azok a dolgok, azok a Valódi Kincsek azok, amelyeket most elmondtam néktek: a Szeretet, és minden egyes cselekvéstek, amelyek e Szeretet nevében esnek.