Tandari Éva

És mondá

a

MESTER…

VI. kötet

— Amint hallottátok, kedves Gyermekeim: a Mester harmadszor jelentette meg kínszenvedését, halálát és feltámadását. Ugyan addig is utalt rá többször, hogy teljességében felkészítsen minket mindarra, ami Reá vár, de ekként, ilyen határozott formában mindösszesen háromszor mondta el: mire készülnek ellene Jeruzsálemben, micsoda szenvedéseket, s mily gyötrelmes halált kell lásson, s azt még: miként támad fel aztán harmadnapon, hogy örök időkre elvágja a Halál köteleit minden teremtett Szellem fölött. S itt most egy kissé félbeszakítom az Út leírását, mert fel szeretnélek készíteni Benneteket (és kis “eszközömet” is) arra: mostani kötetünkben egy bizonyos ponttól ismét a régi módszert fogom alkalmazni. Azt tehát, hogy időről - időre kiemelkedem munkatársam szellemi Én-részével az adott helyszínről, részint, hogy ő is megpihenjen a történések közepette, részint hogy egyes résztvevők cselekedeteinek miértjére választ adjak. Mindkettőre erősen szükség lesz: kis “eszközöm” szellemi Én-része ugyanis teljességgel le kell közvetítse a jelenbeni test tudata felé mindazt, amit lát, s amit nem csak hogy lát, tehát mint külső szemlélő kell megfigyeljen, de bennem, az én akkor-volt tudatomba ágyazódva át is kell élje mindazt, amit én magam átéltem egykoron. Ez mindenképp erős megterhelést jelent, s még akkor is megterhelő volna, ha egy ép idegzetű, tehát nyugodt és kiegyensúlyozott ember volna, hisz azok a napok, és azok az órák minden érzéssel bíró Ember tudatát meggyötörnék, főként, ha azzal a gondolattal kell mindezt átélnie: nem segíthet a Mesteren, kénytelen mint nagyon is élő, ámde teljes passzivitásra kényszerített személy végignézni a Mester minden szenvedését. (Akik ismeritek munkatársamat, tudjátok: őrá sokmindent lehet mondani, csak azt nem, hogy nyugodt, vagy érzéketlen volna…) A másik ok az, hogy szeretném, ha a cselekedetek mellett megismernétek magukat a cselekvőket is, és cselekedeteik hátterét, annak indítékait is… S most folytassuk utunkat ott, ahol félbehagytuk. —

Mesterünk utolsó szavait hallva Anna felugrott ültéből, s fennhangon tiltakozott:

– Nem eshet az meg Tevéled, Mester! Hát minek van Melletted ennyi erős tanítvány, ha nem képesek megvédeni Téged: ne illethessen ártó szándékkal senki… Ha ők nem: majd magam kísérlek fel az ünnepekre, s majd én megvédelek, ha kell; mindjárt az életem árán is…

A Mester szomorúan elmosolyodott, majd halkan azt mondta:

~~ Mit sem tehetnek az én tanítványaim, és mit sem tehetnél te magad az ellen, aminek mindenképp meg kell lennie… Mert meg kell lennie mindannak amit mondottam, hogy az én halálom árán Életet nyerjenek mindenek, akik kitépték magukat egykor Atyám Szent, oltalmazó Szívéből, hogy az Ő szava, és az Ő Törvényei helyett a maguk gondolatát kövessék, megfogalmazva maguknak az ő törvénytelen törvényeiket. Megbontották az Ős-örök EGYSÉG állapotát, hogy külön Világot, és külön egységet teremtsenek maguknak, olyan Világot, és olyan egységet, amely már nem Atyám, de az ő szavaikból épül fel, s az ő gyengécske, erőtlen gondolat-energiáikból.

– Ha az Atya EGYSÉG-birodalma örök, mint mondád: miképpen lehet az, hogy mégis kiszakadtak abból Szellemeink, hogy a maguk útjára térjenek? - kérdezte most Taddeus, és a Mester csak kis szünet után azt mondta:

~~ Felelnék, de még túlon-túl gyengék vagytok, semhogy a választ elhordozhatnátok. Egy percen azonban elmondok néktek mindent: nem itt, s nem is ezen az Úton, hanem majd akkor, ha magatok is visszatértek eme Útról, hogy mellém emelkedve hallgassátok végig, amit ma még nem csak elhordozni, földi értelmetekkel megérteni is gyengék volnátok. Aztán majd az Idő egy távolabbi pontján épp közületek egy kell továbbadja mindazt, amit én elmondok, hogy azon Úton járók, akik akkor fognak a Föld színén élhetni, már az Igazság ismeretével folytathassák Útjukat, méginkább igyekezve visszaemelkedni az ellökött EGY-ség szintjére, vagyis az Atya Szívébe, ahonnan mindahányan elindultatok egykoron.

— S ez a perc a ti korszakotokban érkezett el, Gyermekem! Itt és most adom meg ugyan a választ, de minthogy hangvételénél, stílusánál fogva nem egészen illik e kötet lapjai, sorai közé, át kell azt emeld ama könyvbe, amelyet ezzel párhuzamosan írunk, tehát a Szavak... - c. sorozatunk soron következő kötetébe. —

Galileában mintegy két hétig maradtunk még, s ez alatt úgyszólván minden másnap más és más településre vagy kis falucskába mentünk, attól függően: hol volt újabb beteg, akit a Mester meg akart gyógyítani, hogy elejét vegye a betegség újbóli fellángolásának és elterjedésének. Amikor az utolsó beteget is meggyógyította, Khorasinba mentünk, átkelve ismét a folyón, s mert hogy ismét csak pénteki napon indultunk, a szombat-napot is ott töltöttük, s csak aztán indultunk tovább, hogy Iturareába, s onnan a Herman-hegy lábánál, s a hegy oldalában élőkhöz is betérjünk. Mesterünk még utószor szólni akart az ott élőkhöz, mielőtt Jeruzsálem felé indulunk, hogy a húsvéti ünnepet ott töltsük. Minthogy az idő egyre kedvezőbbé vált, s napról - napra közelített a Tavasz; mi is mind vidámabban, s mind gondtalanabbul lépdeltünk. Elménk már rég feledte a Mester szavait, amelyekkel a reá váró szenvedésekről szólott, hisz tán nem is hittük igazán: lehetséges, hogy mind az valósággá váljon, amiket mondott. S miként is hihettük volna, hogy bár ki is komolyan Ellene fordul, amikor Útja során csak jót, és aztán ismét csak jót cselekedett, bebizonyítva mindahányszor az emberek előtt csodás cselekedeteivel: olyan Erő, és olyan Hatalom birtokosa, amelyet senki más nem mondhat a magáénak, bebizonyítva ezzel azt is: valóban az Istennek Fia Ő…

Tudatlanok voltunk, s naivak, mert azt képzeltük: tengernyi jóságáért végül elnyeri az emberek igaz szeretetét és tiszteletét, amiként az megilleti Őt…

Amikor az Iturareában élők, majd pár napos ott tartózkodás után a Herman-hegyiek közül is eltávoztunk, visszafelé Cesare-ában álltunk meg ismét, s most ott tanított a Mester, mert hogy ott ért bennünket a szombat. Ugyan szállásunk nem volt, de nem sokat törődtünk véle. Egyszerűen letáboroztunk a város határában, s csak az Isten-imádásra tértünk be a városba, hogy a zsinagógába menjünk, aztán visszatértünk táborhelyünkre, s estig csendes meditálással töltöttük az időt. Másnap reggel onnan is továbbmentünk, s bár betérhettünk volna újra Iturarea városába, Mesterünk inkább a szétszórtan élő pásztorokhoz indult, hogy azokhoz is elvigye az Istennek Szavát, mindenhol annyit adva át az embereknek az Igazságból, amennyire már érett volt bennük a lélek és a szellem. Miközben Mesterünk tanított, és gyógyított is, ha arra volt szükség, mi szokás szerint a merítkezni vágyókkal foglalatoskodtunk, s a holtak sírjait áldottuk meg úgy, akként, amiként azt a Mesterünk tanította nékünk. Így értünk el Trakonitosba, majd egy napos pihenő után onnan is tovább haladtunk Dél felé.

Bethszaidában ismét sokan várakoztak a Mesterre. Bizonnyal ama karaván utasai jelezték érkezését, amellyel néhány nappal korábban találkoztunk, s amely szintén Bethszaida felé kívánt továbbmenni, aholis felfrissíthették kissé élelem és víz-készleteiket, s ahol néhány árút szerettek volna venni is, és eladni is. Ezekkel is a Mester szólott, ahogyan az eddig elénk került, s többnyire idegen ajkúakból álló karavánok vezetőivel, s azok utazóival is, ahogyan az is megszokottá vált számunkra: mindegyikükkel olyan nyelven, amelyen azok is beszéltek. (Ez utóbbit még mindig nem értettük, pedig hát Mesterünk nemegyszer megmagyarázta: miként bontja szavakká azok gondolatait, s miként építi fel a válasz szavait a Kozmikus Erő; az Isteni Ős-bölcsesség elemeiből elméje mélyén, hogy aztán azok már szavakká válva legyenek gondolatokká, s a gondolatokból szavakká.)

Tehát már sokan várták a Mester érkezését, kijőve elébe a város határán is túlra, hogy mielőbb szólhassanak Véle, vagy épp kérhessék Őt: árassza reájuk a Benne lévő, véghetetlen Erő bárha egy parányát, hogy betegségeikből gyógyulást nyerhessenek. Amikor Mesterünk meglátta az elébe érkező sokaságot, egy pillanatra elkomorult, majd arca újra nyugodttá és mosolygóssá lett. Bár mosolya is fájdalmas volt valamiképpen; édes mégis, mert ahogy az is gyakorta megesett: a csoporttal lévő, már nagyobbacska gyerekek szaladtak elé, hogy kevéssel később kicsiny szíveik minden szeretetével elhalmozzák, s úgy bújjanak meg karjában, mint zsenge fűszál a bokor takarásában: szél ne érje, Nap ne égesse gyenge testét. Aztán a felnőttek is a Mester elé értek, s akkor a Mester feléjük tárta áldón két karját, hogy a Szívéből kiáradó Erő hullámai gyógyulást adhassanak azoknak, akik e gyógyulásért jöttek elébe. S a Csoda most sem maradt el: számtalan volt, aki egyik pillanatról a másikra kigyógyult az őt kínzó betegségből, ahogyan az addig is történt minden alkalommal. Az emberek kacagtak és sírtak örömükben, s áldották az Istent, és Mesterünket, s olyan áhítatos arccal borultak le Előtte, hogy már végképp hihetetlennek tűnt: ugyanezek az emberek képesek lesznek Ellene fordulni, vagy akár csak nem egy Emberként kiállni Mellette és Érette, ha a hatalom emberei, a papság és az írástudók valóban Ellene fordulnának. Én magam legalább is egyáltalán nem tartottam ezt valószínűnek: annyira logikátlan és embertelen lett volna, ha nem ekként cselekszenek. Még a fejem is megráztam, amikor e gondolat felbukkant elmémben, ám a Mester a karomra tette jobbját, s azt mondta: