Tandari Éva

És mondá

a

MESTER…

VII. kötet

— Pilátus ezzel lényegében eleget tett a háromszori felszólítási kötelezettségének, s hogy szertartásos kézmosást végzett, a felelősséget egészen a népre hárította. A szokások, a hagyományok értelmében legalábbis elhárította magától a további események felelősségét: de nem a Valóság Törvénye értelmében!

Ennek további magyarázatát azonban nem itt, hanem a Szavak… készülő kötetében bontom ki alaposabban is. —

Ezek után Pilátus intett a foglyokat őrző katonáknak, s azok levették a láncokat Barrabás kezeiről és lábairól, és elengedték. A Mestert azonban az udvar közepén őrizték, míg Pilátus visszavonult, hogy megszerkessze és megírassa a szégyen-táblát, amelyet az elítéltnek kellett vinnie, míg a keresztre feszítés helyére, azaz a Koponyák hegyére nem ér. A tábla szövegén nem sokat töprengett, ami tán érthető is, hisz még mindig az asszony álma járt fejében, s azon töprengett: vajon valóban mentesíti e jelképes cselekedet azok alól a történések alól, amelyek az asszony álmában szerepeltek?

Amikor a táblát készítők megkérdezték: mit írjanak arra, azt felelte:

– Írjátok: Ez a Jézus Krisztus, a zsidók királya…

Azok rövid időn belül el is készítették a táblát, majd Pilátus elé vitték, aki bólintott: igen, ekként képzelte. Akkor aztán testőrei kíséretében maga is az udvarra ment, készen rá, hogy gyaloghintóba szállva a Golgotára vitesse magát.

A papok elégedetten nézték a készülődést. Már az udvar közepén hevert a Kereszt, közvetlenül az Áldozat mellett, Aki szinte egykedvű fásultsággal állt, fejét felemelve, szemeit félig lehunyva.

Csak akik ismerték; tudták: a Mester e pillanatban is imádkozik. Mi Máriával továbbra is a sokaság szélén álltunk. Az Anya már nem sírt. Úgy tűnt: a tömeg gyűlölet-teli hangja megdermesztette, megfagyasztotta benne a gondolatokat, az érzéseket, megállította, s valamiképpen visszafelé forgatta számára az Időt. Gyermekét nézte: az agyon gyötört, kiszolgáltatott, a megalázott és halálra adott Egyetlent; de talán a Kisdedet látta, a karján ringatott Gyermeket. Ekként lehetett, mert szorosra zárt ajkai mögül olykor régi altatódalok halk foszlányait véltem hallani, és szemei valami mámoros, boldog fénnyel ragyogtak… – aztán ismét beléhasított az “Itt és Most” tudata: s akkor újra csak könnyek borították el szemét, s fájdalmasan felsírt, vagy inkább szűkölt a szívébe - lelkébe maró rettegéstől valami olyan rémült hangon, mint egy csapdába esett, riadt kis állat.

A MINDENSÉG legnagyobb tudati - lelki - szellemi kínját, legnagyobb fájdalmát élte meg, azt a fájdalmat, amikor a LÉT önmagában retteg önmagáért …– önmagától: a LÉTTŐL, kisodródva a NEMLÉT peremére, oda, arra a pontra, ahol a LÉT teljessége meghasonlik önmagával önmagában és felbomlik önnön erejétől.

A TEREMTÉS és ROMBOLÁS: e két, egymásnak teljesen és tökéletesen ellentmondó, egymással mindenképpen és mindenben szemben álló állapotot élte meg egy-azon pillanatban, megfogalmazva magában a Fent még viselhető, legmagasabb szintjét csak úgy, mint a Lent legvégső határát, azt, ahol rendszerint már megbomlik, s elszakad az Elme és az elmében rejtező szellemi Én-rész közti harmónia utolsó, hajszálnál vékonyabb szála is. Egyszerre élt és izzott és lüktetett Benne a teljes és tökéletes FENT és a LENT azok közt a szintek közt mozogva, amelyeket MÁR és MÉG valaha is elért, sajátjának mondhatott, vagy mondhat valaha is bárki EMBER nevű lény a Föld színén. Hol olyas Tanításokat súgott nékünk, amelyeket addig csak Mesterünk ajkáról hallhattunk, hol pedig az öntudatvesztésig mély letargiába hullott; e kettő közt látszólag sem összefüggés, sem átmenet nem volt, mintha a szél lebegtette volna elméjén az Ősi Bölcsesség s az őrület vékony takaróit, hol egyiket, hol pedig a másikat borítva az elme fölé.

Eközben a katonák menete megindult a Golgota felé vezető úton. Két jól megtermett ember a Mester vállára emelte az irdatlan Keresztet, amely nagyobb volt, mint bármely más, eddig látott kereszt, mintha készítői, gyönyörködve a megmunkálásra váró fa tökéletes szépségében: sajnálták volna bárha egy arasszal is megrövidíteni annak hosszát, vagy ujjnyival is vékonyabbra gyalulni, mint amennyire a forma eléréséhez feltétlenül szükséges volt. Hogy mennyivel nagyobb volt a Kereszt az átlagosnál, a mellette heverő, s a másik két elítéltnek szánt kereszt méretén is látható volt. S ezt a legnagyobb, legsúlyosabb Keresztet emelték a Mester vállára, hogy alig két napja is délceg, egyenes alakja meggörbedt, szinte összeroskadt a mérhetetlen teher alatt…

És a Mester, két kezével erősen megfogva a Keresztnek fáját, mint ki kapaszkodni akar abban; egyetlen szó, egyetlen jajdulás nélkül kezdte azt vonszolni, s ment, csak ment a végeláthatatlan hosszúságúnak tűnő Úton, korbács-szaggatta vállán cipelve… — a Mindenség Bűneit…

Igen: ekként volt, bár mi akkor csak a Keresztet láttuk, s csak annak fizikai súlyát tudhattuk megmondani, ám hogy mi volt az, Amit valóságosan vállaira vett az ATYÁNAK EGYETLENJE, s hogy mekkora volt ama teher valós súlya: sem akkor nem tudtuk, sem azóta nem tudhatja azt teremtett Szellem, mert nem tudhatja azt más soha a Teremtettség színén, hanem csak az ATYA, és a FIÚ. Az ATYA, aki Maga lépdelt előttünk a FIÚ testébe öltözötten, hogy megmentse azokat, akiket végtelen SZERETETE fogalmazott meg, s akiket mérhetetlen Vágyódása és Akarata emelt a LÉT szintjére; s akik a maguk kicsinyes és vad és öntelt, s már “tökéletesnek” és “utolérhetetlen bölcsességű”- nek hitt… - mégis gyenge és sekélyes gondolatának engedve elfordultak TŐLE, hogy mind mélyebbre és mélyebbre hullva adjanak teret maguk fölött s magukban az ellenkezés és a szeretetlenség ereje által megfogalmazott mélységnek.

Amikor a tömeg hullámzani kezdett, s lassacskán megindult, hogy kövesse a Golgota csúcsa felé tartó, meggyötört Áldozatot, magunk is elindultunk, s a sokaság szinte öntudatlanul nyitott utat előttünk. Az Anya ekként hamarosan Egyszülöttje mögött lépdelt; de talán nem is látta ŐT: földi értelemben legalább is, hisz még mindig a Mélység és a Magasság közt lebegett, s hol Gyermeke után akart szaladni, hogy leemelje válláról a Keresztet, egyszerűen fel sem fogva: miként került az a mérhetetlen teher Egyetlenje vállaira, hol haza akart szaladni, hogy ételt készítsen, mire Egyszülöttje haza ér…

Aztán ismét visszalépett tudata a valós történések szintjére; ám olyankor azt kívántuk: bár fedné el tudatát s lelkét a fel-fel lobbanó, inkább önkívületi, semmint tébolyodott, ám ahhoz igen közelinek tűnő állapot. Mert akkor maga is összegörnyedt, megrogyott, mintha néki magának is viselnie kellene a hatalmas Kereszt súlyát, s orcáin hatalmas, forró könnyek peregtek, miközben Istent szólongatta, hol halkan, alig is érthetően könyörögve, esdve, rimánkodva; hol hangosan, szinte már vádlón követelve: oltalmazza meg Egyszülöttjét, s inkább őt sújtsa, semmint Gyermekét.

Igen: Mária, az Egyetlen Tökéletes Anya százszor inkább vállalta volna mindazt a kínszenvedést, amelyet Egyszülöttjének kellett viselnie, mintsem ŐT szenvedni lássa…

A Golgotán haladt a sokaság, mind feljebb érve. A Mester homlokáról hatalmas verejtékcseppek hullottak alá, majd hogy az erőlködéstől a homlokán lévő, a tövisek-tépte sebek is felfakadtak, a verejték-cseppek közé vöröslő vércseppek keveredtek, szinte elborítva arcát - szemét, hogy alig látta az utat, amelyen lépnie kellett: lépnie mindenekért. Hátán, s egész testén bőrére tapadt az ing, s a felső ruhák csatakossá lettek kiomló vérétől, s a verejtéktől. Lába tétován, tapogatózva kereste az utat, meg-meg rogyva, míg fel nem mondta a szolgálatot. Akkor megroggyant térddel a porba hullott, s az iszonytató súlyú Kereszt testére zuhant. Mária felsikoltott, vélvén: Gyermeke belepusztult a mérhetetlen szenvedésekbe; ám amikor két poroszló leemelte a Mester eszméletlen testéről a Keresztet, s egyikük tömlőjéből kevéske vizet locsolt arcába; Krisztus még felállt. Látható volt: már nincs abban az állapotban, hogy elbírja a Keresztet, így az első sorokban haladók közül egy vállas, magas férfiút cibáltak mellé, s most annak vállára emelték a Keresztet: vigye, míg az Áldozat kissé megpihen. Idegen volt ama férfiú, öltözékén is látszott, hogy nem Izráel fiai közül való; tán azért is, hogy épp őt választották ki a sokaságból, hisz nem valószínű, hogy a zsidók közül bárha egy is, akár ha kényszerítik is: egy ujjal is illette volna a Keresztet, amelyen az általuk bűnösnek, tehát “tisztátalannak” kikiáltott Áldozat vére vöröslött. Ekként egy darabon amaz Simon cipelte a Keresztet, aki Cirenne szülöttje volt. Ám az sem bírta sokáig az irdatlan súlyt. Megállt, s lihegve vetette le azt a porba, s tovább nem vitte, így a katonák ismét a Mester vállaira tették azt. És a Mester, az Áldott Úr tovább cipelte, minden erejét megfeszítve, hogy betöltötté tegye a próféták szavát, s mindazt, amikről Ő maga is annyiszor szólott, hogy azoknak meg kell lenniük, be kell teljesedniük Fölötte...