- Nos; e szavakra szeretnék most válaszolni, mégpedig úgy, hogy e kérdés két oldalát is megvilágítsam ha másért nem is; a hitelesség s az őszinteség kedvéért.

- Keserves és megrázó látvány -főként ilyenkor, télen- ha utcára kényszeredett, jól-rosszul felöltözött, otthontalan embert látunk. Ennél számomra már csak az keservesebb, ha hasonló körülmények közé kényszerített állatot látok, hisz az a szerencsétlen állat még csak azt sem tudja: mi történik vele, s miért. A hajléktalan többnyire tudatában van annak; miért került oda ahová, míg egy ártatlan, gazdái által megunt és egyszerűen utcára dobott kutya ugyanezt képtelen felfogni. Ha gondolkodni tudna a dolgon, valószínűleg csak e kérdések bukkanhatnának elé: hová lett megszokott, meleg kis kuckója ? Hol a kedvenc tálkája amelybe imádott gazdija az élelmet tette számára ? És hol van maga a gazdi: mért engedi hogy ő éhezzen, fázzon, hogy őt mindenki bántsa, s hogy nap mint nap belerúgjon aki elé csak kerül ... ?

Ezek a szegény kis jószágok többnyire mind abban a korban vannak, amikor már nem csak örömet, hanem gondot is jelent tartásuk a gazdi számára, mert elérték azt a kort, amikor már nem csak etetni, de nevelni, oktatni is kell őket hogy idővel megtanulják a számukra kötelező "házi szabályokat", s tökéletesen beilleszkedjenek a családba. Ezt persze megelőzi egy-két papucs vagy épp a lábtörlő "megkóstolása", s a kutyusok ténykedését elcsent zoknik, és más effélék jelzik ha a gazdi akár egy percre is elmegy hazulról. Mert a nagyobbacska kutya már nem alussza át a napokat mint addig, hogy épp csak az etetés és a játék idején legyen ébren, hanem felderítő útra indul hogy kielégítse szűnni nem akaró, természetes kíváncsiságát. Ilyenkor persze már gondot jelent a nem kellőképpen felkészült családnak a kutya puszta léte, hisz a szülők dolgozni járnak, s a gyerek még nem elég nagy ahhoz hogy maga gondozza a kikönyörgött kedvencet. A kedvenc tehát nyűggé válik, míg egy nap a család egyik -többnyire felnőtt - tagja meg nem elégeli a sorozatos bosszúságokat, és "sétálni" nem viszi őkelmét, hogy már csak egyedül térjen haza "megszökött"- felkiáltással, már csak a gyerek felé adandó magyarázatképpen is.

Hajléktalan éveimben mi magunk is találtunk nem egy ilyen megunt, s utcára dobott kiskutyát. Találtunk, és egyszerűen nem volt szívünk otthagyni a keservesen sírdogáló kis jószágokat, akik közül nem is egy a lehetetlenségig össze volt verve-rugdosva, mintha a "gazdi" másképp nem tudta volna elkergetni maga mellől, csak brutális ütlegekkel a mit sem értő állatot. Persze eszünk ágában sem volt magára-sorsára hagyni szegény párát, így attól a perctől kezdve már csak a csapat többi tagja cipelte az úton-útfélen: kukákból és egyéb, nem éppen kellemes helyekről összegyűjtött holmikat, mert az én hátizsákom "eb-menedékké" vált. Abban szállítottam a gyors haladásra még képtelen, vagy az úton-útfélen megállni, s játszani kívánó kutyust. Persze ez azzal járt, hogy a kisebbek időről-időre belepiszkítottak a hátizsákba, hogy aztán panaszosan reklamálják a "bölcső" állapotát, sürgős segítségért nyöszörögve. Néha megpróbáltam ugyan hogy " hátizsák-tisztaságra" szoktassam őket, s időről időre kitettem a járda szélére: hadd intézzék el a dolgukat. Szegény kis jószágok ezt valószínűleg úgy értelmezték hogy az új gazdi ismét ott akarja hagyni őket, hát csak letottyantak a hátsófelükre, és olyan panaszos siránkozásba fogtak, hogy inkább visszatelepítettem őket a zsákba; lesz ami lesz-alapon. Nem egy aztán épp örömében pisilt be újra, hisz honnan is tudhatták volna: ha csak egy senki csavargó, nincstelen vagyok is, annyi emberség azért maradt bennem hogy ne tegyem ki őket a számukra ismeretlen - vagy sajnos épp a legrosszabb oldaláról megismert- Világ ezer, rájuk leselkedő veszélyének.

Etetni őket is csak a kukából tudtuk, de mellettünk aludtak, s akár melyikünkhöz odafúrták fejecskéjüket ha megrettentek a megzörrenő erdei bokorágtól, vagy a feltámadó, őszvégi szél hangos sivításaitól, mindig számíthattak egy-egy simogatásra, megnyugtató szóra vagy épp csak fél-álomban esett, halk mormogásra. Ilyenkor rendszerint visszaaludtak, tán nem épp a legmelegebb, az elhagyott " otthonnál " mégis melegebb, mert a nyomorgók szíveinek tán utolsó, s tán épp a még náluk is szerencsétlenebb kutyus által bámulatos gyorsasággal és már-már bűvészi bravúrral előcsalogatott Szeretet melegétől fűtött bokrok, vagy kapualjak rejtekén .

Ezek a kutyusok aztán addig élték velünk a hajléktalanok életét, míg olyan gazdit nem találtunk számukra, akik minden szempontból valódi Gazdái: gondozói, nevelői, és főként igaz, hű Barátai lehettek az egyre nagyobb és egyre értelmesebb kutyusnak. Tehát olyan Emberek kapták ajándékba őket, akikről tudtuk: megérdemlik egy kutyus őszinte, önzetlen Szeretetét ...

Az eldobott kutyusok persze nem minden esetben találnak olyan új "gazdira" a hajléktalanok közül aki minden hátsó szándék nélkül vállalja hogy gondjukat viseli. De erről, ezekről az emberekről és ezekről a történetekről már a következő részben számolok be a Kedves Olvasóknak.