Samun, a középkorú belső rabszolga lépett be a hatalmas terembe. Egy ifjút vezetett szinte kézenfogva, mint egy magatehetetlen kisgyermeket, épp csak hogy meg nem emelte; meg ne botoljék valamiképp. De kellett is hogy ekként óvja őt, hisz az ifjú oly erőtlen volt, hogy inkább csak vánszorgott, semmint lépett, mintha nem is egy alig serdült ifjú, de egy százéves aggastyán lett volna. Pedig ifjú volt, tán még húsz esztendőt sem számlált, legalábbis erre engedett következtetni sima arcbőre, nádszál-vékony dereka, lágy, szinte nőies mozdulatai, melyeken a harc nyomát sem lehetett felfedezni, pedig ezekből a meg-meg újuló harcokból már minden férfi-sorba cseperedett Kortou-i lakos kivehette a részét. S nem csak hogy kivehette, de ki is kellett vegye a részét, hisz hol itt, hol ott ütötte fel a fejét az elégedetlenkedő rabszolgák lázadása, vagy a hűbérurak tömeges megmozdulása a szigettől távol, a szárazföldek valamelyikén fekvő birodalmakon. Így volt ez már közel tíz évszázada, s előreláthatólag még az elkövetkezendő évszázad is s az azután jövők is mind ennek jegyében telnek majd el, így a felnőtt-sorba érett férfiak rendre módot kapnak hogy izmaikat acéllá edzhessék a csatatereken. Ám ez az ifjú még tán csak nem is látott csatát, nem még hogy harcolt volna valaha is, hacsak nem számítjuk " harcnak " a vívó-termek békés küzdelmeit, amit a hason-szőrű ifjoncok egymás között rendeztek. Tán épp ezért is viselte meg a legényt a hosszú hajóút a megszokottnál is jobban, hisz egy-egy ilyen út meg se kottyan az igazi, felnőtt férfiaknak ...