Tandari Éva

Járom az utam...

I. kötet

Járom az Utam. Járom, amiként bárki más, megvívva a magam kis, és nagy harcait – önmagam ellen. De most nem erre akartam kitérni, a Föld útja nem olyan fontos, és a kicsiny-hatalmas földi gondok és harcok nem olyan lényegesek... nem is lehetnének azok, mert elvesztik fontosságukat, jelentőségüket. Ma, most legalább is mindenképp, mint mindig, amikor Drága Vezetőmmel Útra kelhetek. S most, amiként ígérte, hosszú kihagyás után ismét Útra kelünk, s akkor újra érezhetem: Otthon vagyok. Otthon, hisz nem ez a Föld, nem ez a félelmetes világ: az ÚT maga az én Világom, az Út Fent és lent közt. Igaz, most nem, vagy nem teljességgel akként indulunk Úti célunkhoz, amiként tettük ezt eddig, hisz az Út célja részben maga is e mély világ-képzet része, és mégsem az, de nem is a Fent Világának része... – ha egy kicsit inkább már ahhoz tartozik is.

Tibet hegyei közé indulunk, bár nem maga Tibet a Cél. De ha ott meg nem állunk egy kicsinyke időre, nem leszek képes teljességgel átvenni azt a rezgést, azt a Szellemi hullámot, amely közelebb segít jutnom az Út tényleges Céljához, az Elrejtett, a Hegyen épített Városhoz: Shambhallához, az Új Jeruzsálemhez.

Ma még csak a felkészülés napja van: összekötözöm Lelkem kicsiny batyuját, bele kötve elmém és szívem égő vágyódását, izzó Szeretetét, azt, amit e „világtalan világ-képben” oly sokszor próbáltam meg átadni, és oly sokszor próbáltam azt hiába...!

E végtelennek tűnő sötétségbe zárkózott világ nem az, ahol a Szeretet Erejét kérnék, és nem az, ahol élni hagynának bárha egyet is a Tiszta Álmok, a Valós Látományok közül — Ti is, és én is tudom, milyen ez a világ, a „mi világunk” – amely nem miénk mégsem, mert nem lehet az, mert nem engedik, hogy azzá legyen, hogy bárha percekre, vagy akár csak egy elillanó pillanatra is igazán annak érezzük, kimondva már békés, és hálatelt szívvel: Igen, Otthon vagyok, e Világban, s e Világ lakói közt Haza érkeztem. Haza csak akkor, és ott ér a Teremtett Szellem, ahol azt, és akként fogadják tőle, amit, és amiként az Szellem-jogán adni tud, mint Teremtőjétől kapott Igaz Örökséget. Haza csak az érkezik, aki Szívének talál Otthont ott, ahová érkezett. Minden más valóság csak börtön, amely magába zárja, elzárva a Szellem, s a Lélek elől az Éltető Levegőt: a SZERETET mindenkor áramló, és mindenhol Éltető Tiszta Leheletét, az Istennek könnyű és könnyítő, öröm-illatú Sóhaját...

Ma elkészítem tehát az én kis batyumat: Szívembe, elmémbe, Lelkem titkos kis zugaiba rejtem el mindazt, amit vinni akarok, s ami nem más, és nem több tán, mint az, amit egykor magammal hoztam. Azt viszem, amit itt senki sem kért, hogy zsákom kis rekeszeiből már ott szórjam a szélbe, ahol értik is, és érzik is annak Igazát. Nem önmagamból viszek, nem földi énemet akarom ott sem másokra szórni: az az eltelt félszáz év alatt lassan épp oly kemény és hideg, olykor tán gunyoros: öngúnnyal teli maszkot öltött, mint amilyen hideg és kemény és gúnyos maszk van e világon is. De azt az Énemet viszem, amely az Istené: s abból török le mindenkinek egy kicsiny darabot: mindenkinek, aki kéri, vagy akár nem is kéri, de jó szívvel elfogadja, tán egy kicsit szánón is, ha megérzi: honnan, s miért vittem magammal azt, amit itt nem, vagy már csak megkésve lehetett volna Szívek és Lelkek, megfáradt Tudatok és Öntudatok felé nyújtanom. Készülök tehát, készítem Lelkemnek zsákját, már jó előre kiszórva abból a port: fájdalom és keserűség porát: ne vigyem magammal azt is, be ne szennyezzem véle Istennek Új Városát.