Tandari Éva

Járom az utam...

II. kötet

I. A Város – távolból

Az erdő szélénél álló, utolsó fák közt ismét megállunk: a lélegzetem is eláll a gyönyörűségtől: egy lépést nem tudnék most tovább menni! A lassan lenyugvó Nap sugarai ott ragyognak a házak tetején, s ettől úgy látszik innen, a távolból, mintha két Nap lángolna egyszerre: egy a Föld színén, s egy az égen, csak az alanti kicsivel fényesebben és ékesebben, mint maga az Égi Nap, amely már lassan – lassan elveszti erejét, míg a Város, amelynek arany bevonatú, kupolás tetői a sugarak fényét verik vissza, mintha még szebben, még káprázatosabban tündökölne. De valahogy mintha még az ég is kékebb volna a Város fölött, mint itt, az erdő fölött, amelynek felszálló párái is a fák, és az égbolt közt rezegnek, egy parányit elhomályosítva az eget... – vagy csak az én szememet homályosítják el az elragadtatás, az ámulat akaratlan könnycseppjei...? Nem tudom, ez is lehetséges és az is, de az sem lehetetlen, hogy mindkettőnek szerepe van ez érzéki csalódásban. Nem tűnődöm rajta: épp csak átvillan tudatomon a gondolat, a kérdés, s már el is engedem, hogy teljességgel átadhassam magam a látványnak. Öntudatlanul is Vezetőm keze után nyúlok, s úgy állok Mellette, mint egy ámuló kisgyerek, aki először lát csodába illő játékoktól, villogó neonlámpáktól ékes kirakatot, vagy inkább úgy, mint egy nagyon kiéhezett gyermek, aki elé végre leteszi egy jóságos, irgalmas KÉZ az olyannyira áhított ételt: szeretné is azonnal elvenni, hogy egyszeriben befalja, de fél is: hátha csak tréfa, az, amit lát, nem az övé, vagy nem is létezik az étek, csak kínzón mardosó éhében álmodja azt...

Ekként vagyok én magam is: egyik kezemmel Vezetőm kezét fogom, az erős, és biztonság-tudatot adó Kezet, s a másikkal legszívesebben magamhoz ölelném, szívembe zárnám, egyszerűen egy gyors, mohó mozdulattal szívem legtitkosabb rejtekébe gyömöszölném az elébem táruló képet: ne vehesse azt el onnan senki. Senki, aki egy tisztátalan gondolattal, durva érzéssel, vagy akárcsak egy meggondolatlan, hibás mozdulattal is beszennyezhetné azt. A könnyek már gáttalanul peregnek arcomon, de ott peregnek szívemen is. A látott kép, a csodás Város mellett felvillan a magam Világának képe: a füstös és piszkos sikátorok, kopott és fertőzött utcák és terek, bűntől és szennytől és durvaságtól megfeketedett városok sokát is látom, ugyanabban a pillanatban, amelyen a Város távoli képét csodálom, s a két, egymás mellett érzékelt kép közötti kontraszt olyan erős, és olyan eleven, hogy szinte fizikai értelemben vett kínt érzek: s akkor már hangosan zokogok fel, mire Vezetőm gyengéden magához von, s a vállára húzza könnyázott arcomat. Egy ideig némán vár, míg kissé csillapodik könnyeim árja, aztán egy kicsit eltol magától, de nem enged el. A vállamat fogja jobbjával, és bal kezével az arcomat simítva, halkan azt mondja: