Tandari Éva:

 

…láték új eget

és új földet…

(Ján.jel.21.1)

II. kötet

 

 

 

Feljebb emelkedtünk hát, de szellemem egy része mint ha valamiképp mégis ott maradt volna: ott, ahol Ő állt, tekintetével átölelve lágyan nem csak azt a parányinál is alig nagyobb pontot, a Föld nevű Bolygót, amelyre Szeretetének szavát követve érkezett, de az egész végtelen, Teremtett Mindenséget…

Vezetőnk egy ideig várt, míg mellé nem értem egészen, aztán halk, megilletődött hangon azt mondta:

~ A Holnapok egy édes és megismételhetetlen Pillanatát láttátok. A Holnapét, amely része mégis a Jelennek épp úgy, ahogy része minden Tegnapnak is, mert minden ami volt, van és lesz, egy pontban van jelen a Végtelen, Örök Teremtőben, s Krisztus minden és mindenki felé egyformán kitárt, áldott Szívében. És most egy pillantás erejéig tekintsünk még vissza az imént elhagyott Végtelen-pontra, hogy megfigyelhessétek azt is: hogyan, s miként válaszol most a Bolygó az Ő jelenlétére…

Ismét lefelé fordítottuk hát figyelmünket, s bár most nem ereszkedtünk lejjebb, a kép élesen és tisztán állt elénk, s úgy tűnt: nem csak az általunk megszokott, két dimenziós képet, de a Bolygó teljes felületét, s még a Bolygó legmélyebb mélységét is látjuk, tán egészen a Föld magjáig hatolva le pillantásunkkal.

A Bolygó fentről nézve szinte áttetszőnek látszott, s bár azon az oldalán, ahol az imént még magunk is álltunk, most a rövid éjszaka órái következtek volna, a Bolygó teljes felületét egyenletes, s valami soha sem látott – tapasztalt, tiszta ragyogás takarta be, amitől távolról nézve azt hihettük volna: a Föld maga is Nappá változott, hogy még tisztább, s még tündökletesebb ragyogással árassza maga körül a Fényt, mint a mellette lévő, két Nap. Aztán a kép egy kicsivel mégközelebb emelkedett. Már az emberek lakóépületeit is láttuk, sőt; magukat az embereket is, akik a megérzett Jelenlét boldog mámorában úszva épp úgy özönlöttek ki házaikból, mint a Rémület idején élők a maguk lakóépületeiből. De most nem a kétségbeesés, hanem a hála, s a boldogság hangjai áradtak az Ég, s az Érkező felé, s nem a rettegés vad hullámai, de az emberek szíveiből kiáradó hála és Szeretet lágy áramai töltötték be az Eget s a Földet egyaránt. S a Föld mint ha maga is valami révült-mámoros állapotba került volna: minden bokor, minden fa, de még minden egyes apró kis fűszál is százszoros színben, új, tiszta Élet-energiával telítetten ragyogott fel, s a Föld legparányibb és legeldugottabb rejtekén is virágok százai és ezrei és milliói nyíltak ki egyik pillanatról a másikra, ezer-szín, káprázatos ruhába öltöztetve szülőjüket: a Földet, s még az égbolt is mint ha ráadta volna arany és ezüst-szálakkal átszőtt, égszín-ragyogású koszorúját, hogy a sokat szenvedett Föld végül úgy állhasson Előtte, mint a legékesebb mennyasszony, ha a Vőlegény már megérkezett.