Tandari Éva:

Lebegve fényben

és

árnyban…

I. kötet.

– Nem igaz… ez egyszerűen nem lehet igaz…! – tűnődött fél-hangosan Annus, miközben fáradtan lépdelt. Hogy hová, merre tart: maga sem tudta, s ez nem csak a szó valódi, de elvont, képletesen vett értelmében is így volt. Pedig nemrég még olyan tiszta, világos és egyszerű volt minden. Még tudta – legalábbis: tudni vélte – honnan indult, s hová tart. Épp úgy tudta, amint azzal is tisztában volt: ki tart vele, s ki az aki ellene igyekszik lépni. Bár… ilyenek csak elvétve akadtak élete eddigi útján. Most viszont… most mintha ellene esküdött volna Föld s az Ég egyaránt. Már semmi sem volt az, ami, és minden perc, minden történés, és minden mellette elhangzó szó bizonytalanná és kiismerhetetlenné vált: nem tudta melyek mögött húzódik meg valós, tiszta szándék, s melyek mögött rejtezik csapda: tőr, amely újra és újra megsebezni készül szívét és lelkét és értelmét egyaránt. Ment, szinte öntudatlanul lépdelt az ismeretlen úton, s nem tudta sem azt; merre tart, sem pedig azt, hogy valójában merre is kellene tartania. Mintha egy ismeretlen folyón úszott volna szemben az árral, nem tudva: végül merre kanyarodik a folyó, csak azt érezve egyre erősebben és egyre fájóbban: a beláthatatlan kanyar mögött egy hatalmas vízesés várja, amely forrongva és zubogva készül elnyelni őt is, ahogy elnyelt már mindent és mindenkit, ami, vagy aki eddig mellette állt az úton. Mellette s tán érte, amint ő is egy volt a mellette lépő Társakkal s a céllal is valamiképpen, hisz a cél benne magában létezett mint lényének, tudatának elengedhetetlenül fontos része, alkotó-eleme.

S most mintha ezt az elengedhetetlenül fontos részt készülnének megölni benne – s számára – az ellene fordult emberek és történések egyaránt, anélkül hogy védekezhetett volna.

S hogy mi lesz ennek a harcnak a vége? Nem tudta. Azt sem tudta: vége lesz-e egyáltalán valaha is…