Alig egy év telt el azóta, hogy Attila apja, az öreg Károly kimondta azt a jóslat-szerű, hátborzongató mondatot. Alig egy esztendeje, még be sem gyógyulhatott igazán a szívük mélyén izzó seb, s az a mondat, az a kínzó és keserű szó életre kelt, hogy győzedelmeskedjék az Élet felett.

Inárcson voltak éppen. Ákos papa születésnapját mentek köszönteni, de csak négyesben: Imre és Hajnalka már az előző hét végén leutaztak Károly nagypapával, aki ragaszkodott hozzá, hogy lemenjenek. Igaz: meg nem indokolta ugyan, mért akarja külön: fia, menye és a két unokája távollétében felköszönteni Ákost, s mért választotta útitársául inkább a két, tulajdonképpen nem is a szorosan vett családhoz tartozó ember társaságát, de Hajnalkáéknak eszükbe sem jutott kérdésekkel zaklatni. Még azt sem vették zokon, amikor a rövid kis ünnepség végén Károly bácsi a szó szoros értelmében kitessékelte őket a kertbe:

– Úgy sem érdekelhet benneteket igazán, amit két fogatlan vénség az emlékek útján bolyongva egymásnak, vagy talán már csak önmagának motyog… - mondta halk-fáradt hangján, majd Hajnalkára rásegítve a könnyű kis kardigánt, maga nyitotta ki előttük az ajtót:

– Nincs más választásunk: szót kell fogadnunk. Károly bácsi gondoskodott róla, hogy így legyen… - mondta, aztán Imrébe karolva lassú léptekkel elindult, hogy végig sétáljanak az ébredező kertben. Igazán csodálatos volt: minden kis ágon rügyek pompáztak, készülve, hogy kipattanva már majd üde-zöld leveleket tárjanak az éltető Nap felé, s a virág-ágyásokban, amelyeket már rég nem gondozott senki: egymás mellett bontották ki szirmaikat a nemesített, bár már egy kissé elvadult rózsák, s az egyszerű mezei virágok. Olyan élő, olyan pompás volt a szemük elé táruló látvány, s oly ékes-beszédes hangja volt ez az örökkön élni-akaró Természetnek, hogy Hajnalkának a lélegzete is elakadt ámulatában.