Tandari Éva:

Lebegve fényben

és

árnyban ...

III. kötet.

– Gyáva voltam… – ismerte el Annus, ha csak önmagának, s megkésve is – egyszerűen elfutottam a problémák elől. Elmenekültem a beteg ember mellől, de nem tehettem mást. Egyszerűen képtelen voltam rá, hogy akkor és ott másként viselkedjek. Lehet, hogy valóban gyávaság volt, de Attila egy olyan helyzet elé állított, amivel nem tudtam mit kezdeni. S talán nem csak én: más sem tudott volna mit kezdeni ebben a helyzetben. Hisz Ákos épp úgy tehetetlen volt, mint jómagam. Jó: Ákosnak ott volt a saját kis családja: épp elég gondja-baja volt anélkül is, semhogy az én gondjaimmal is törődhetett volna. Nem is vártam, s talán el sem fogadtam volna tőle ekkora áldozatot: nem volt jogom hozzá, s nem is lesz. Az ő élete – az övé, s neki a saját élete kis és nagy rejtélyeit kell megoldania, a saját problémáival kell megküzdenie, s nem az én gondjaimmal, s az én problémáimmal.

Miután mindezt végig pergette tudata mélyén, Annuska felállt, s anélkül hogy a kihűlt teára akár egy pillantást is vetett volna, bement a hálószobába, hogy megágyazzon. Aztán elment tusolni, s csak amikor már köntösben vissza tért, s készült, hogy ágyba bújjon, döbbent belé a felismerés:

Egyszerűen nem képes lefeküdni abban a szobában, ahol oly sokáig aludtak együtt Attilával.