Tandari Éva

 

 

Lépve mélységek felé

                   Avagy: Merre visz az Út?

 

                                               II. kötet

 

 

 

Szabad vagyok …!

 

 

Egy nap, egy bíborban fürdő,

magánnyal érkező alkonyon

leteszem mind mi bensőmben ég,

s hagyom hogy fáradt lelkem

 

- mint koszlott, avítt takarót -

        magára húzza bánatom …

 

Nem várok búcsú-szót senkitől

s akkor már magam sem szólok…

De most még fogadjátok el

   mit szinte hangtalan suttogok.

 

Nem kérek királyi pompát

s nem fogadok el hamis bókot.

Nem kell a fény, a ragyogás…

nem kell, csak a tudat:

           - Szabad vagyok …!

 

Ne kössetek élő, s holt szóval

s ne igázzatok le ál-szeretettel!

Ne szabjatok nekem korlátot:

hadd szálljak végre szabadon,

            - amerre szállnom kell!

 

Ne követeljétek eskü s vér jogán

megzabolázhatatlan, vad szívemet:

szétosztom önként is, mi benne él:

     Igaz, s hű szeretetemet.

Szétosztom … ha nem ölitek meg

rabláncot dobva rá, s felépítve köréje

a kötelességek jussomnak hazudott

szürke, nyomasztó kőfalát

 

mert csak az lehet egészen tiétek

mit önként, s nem mint rab adok át!

 

Csak az lehet tiétek, mert meghal

reszkető szívem dermedt rejtekén

minden lágy szó, s minden tiszta érzés

ha érzi; már vesznie kell a rárakott, 

s nem önként vállalt teher súlya alatt …

 

~ Egy nap, egy magánnyal érkező

mély-sötétbe hulló, fakult alkonyon

Hagyom, hogy az Elmúlás játsszon

egy végső, fáradt dalt agyamon …

 

Nem viszek magammal semmit,

s ha már fennen szállok könnyű

áttetsző lélek-szárnyakon, bízom:

tán nem csak rabságban élt percekre,

gyűlöletté tiport szeretetre emlékezve kell

    fájón izzó lelkemből könnyeim

             az Isten trónusa elé szórnom

 

 

 

 

 


 

 

 

 

                                                           A „Fent” mélységes poklában

 

 

 

„Gondoljatok az emberi erőre:

nem születtünk tengni, mint az állat

hanem tudni és haladni előre. ”

(Dante Alighieri - Babits Mihály;

Isteni színjáték; Pokol, XXVI. 418-420. )

 

 

 

            Azt hiszem, aki még nem csapta le a könyvet, azt akár vezethetem is tovább utamon. De itt - átugorva a nyolc, hajléktalanságban élt évet- csak pár szóban utalnék az előző könyvben (a Kirándulás a Pokolban című munkámban) leírtakra, aztán megyünk is tovább, hisz úgy tűnik: korántsem ért véget Pokolbéli utazásom.

            Mint a fentebb említett munkámban már említettem, két év múlva újabb gyermeknek adtam életet. 1984. febr.7.-én du. fél kettőkor, szintén hét hónapra, császármetszéssel (1300 grammal és 32 cm-rel) született meg Krisztián nevű kisfiam, aki részlegesen értelmi fogyatékos, csaknem teljesen vak, s a mozgása csak az utóbbi években kezd lassan-lassan normalizálódni: már jár, ül és áll önállóan, de mint halmozottan sérült gyermeket, vajmi kevés esélyem lehet hogy valaha is vissza kapjam, hisz magam is halmozottan egészség-károsodott vagyok. Úgy tizenkét éve szigorúan csak bottal közlekedem, a bal karom inkább csak dísz a pulóver ujjában, s tucatnyi szervi bajjal küszködöm: szív, epe, gyomor, gerinc-bántalmak, reuma, csontritkulás, ideg, és érrendszeri káosz stb.stb.

            Rítus hetedik születésnapja után a gyerekek állami gondozásba kerültek, s én egy rövid idő elteltével összeszedtem egy pár ruhámat és elindultam világgá. Inkább választottam a hajléktalanságot, csak valamilyen formában kiszabaduljak abból, ami körül vesz. Ez persze lehet, hogy annak köszönhető, hogy mióta az eszemet tudom, kerestem Valamit. Hogy mit, még magam sem tudom, de azt hiszem önmagamat. Azt a valakit, akivé lennem kell.

            Vagy lennem kellett?