Tandari
Éva
Lépve
mélységek felé
Avagy: Merre visz az Út?
II. kötet
Szabad vagyok …!
Egy nap, egy
bíborban fürdő,
magánnyal érkező
alkonyon
leteszem mind mi
bensőmben ég,
s hagyom hogy
fáradt lelkem
- mint koszlott,
avítt takarót -
magára húzza bánatom
…
Nem várok
búcsú-szót senkitől
s akkor már
magam sem szólok…
De most még
fogadjátok el
mit szinte hangtalan suttogok.
Nem kérek
királyi pompát
s nem fogadok el
hamis bókot.
Nem kell a fény,
a ragyogás…
nem kell, csak a
tudat:
- Szabad vagyok …!
Ne kössetek élő,
s holt szóval
s ne igázzatok
le ál-szeretettel!
Ne szabjatok
nekem korlátot:
hadd szálljak
végre szabadon,
- amerre szállnom kell!
Ne követeljétek
eskü s vér jogán
megzabolázhatatlan,
vad szívemet:
szétosztom
önként is, mi benne él:
Igaz, s hű szeretetemet.
Szétosztom
… ha nem ölitek meg
rabláncot dobva
rá, s felépítve köréje
a kötelességek jussomnak
hazudott
szürke,
nyomasztó kőfalát
mert csak az
lehet egészen tiétek
mit önként, s nem mint rab adok át!
Csak az lehet
tiétek, mert meghal
reszkető szívem
dermedt rejtekén
minden lágy szó,
s minden tiszta érzés
ha érzi; már
vesznie kell a rárakott,
s nem önként
vállalt teher súlya alatt …
~ Egy nap, egy
magánnyal érkező
mély-sötétbe
hulló, fakult alkonyon
Hagyom, hogy az
Elmúlás játsszon
egy végső,
fáradt dalt agyamon …
Nem viszek
magammal semmit,
s ha már fennen
szállok könnyű
áttetsző lélek-szárnyakon,
bízom:
tán nem csak
rabságban élt percekre,
gyűlöletté
tiport szeretetre emlékezve kell
fájón izzó lelkemből könnyeim
az Isten trónusa elé szórnom
A „Fent” mélységes poklában
„Gondoljatok az emberi erőre:
nem születtünk tengni, mint az állat
hanem tudni és haladni előre. ”
(Dante Alighieri - Babits Mihály;
Isteni színjáték; Pokol, XXVI. 418-420. )
Azt hiszem, aki
még nem csapta le a könyvet, azt akár vezethetem is tovább utamon. De itt - átugorva
a nyolc, hajléktalanságban élt évet- csak pár szóban utalnék az előző könyvben
(a Kirándulás a Pokolban című munkámban) leírtakra,
aztán megyünk is tovább, hisz úgy tűnik: korántsem ért véget Pokolbéli
utazásom.
Mint a fentebb említett munkámban már
említettem, két év múlva újabb gyermeknek adtam életet. 1984.
febr.7.-én du. fél kettőkor, szintén hét hónapra, császármetszéssel (1300
grammal és 32 cm-rel) született meg Krisztián nevű kisfiam, aki részlegesen
értelmi fogyatékos, csaknem teljesen vak, s a mozgása csak az utóbbi években
kezd lassan-lassan normalizálódni: már jár, ül és áll önállóan, de mint
halmozottan sérült gyermeket, vajmi kevés esélyem lehet hogy valaha is vissza
kapjam, hisz magam is halmozottan egészség-károsodott vagyok. Úgy tizenkét
éve szigorúan csak bottal közlekedem, a bal karom inkább csak dísz a pulóver
ujjában, s tucatnyi szervi bajjal küszködöm: szív, epe, gyomor,
gerinc-bántalmak, reuma, csontritkulás, ideg, és érrendszeri káosz stb.stb.
Rítus
hetedik születésnapja után a gyerekek állami gondozásba kerültek, s én egy
rövid idő elteltével összeszedtem egy pár ruhámat és elindultam világgá. Inkább
választottam a hajléktalanságot, csak valamilyen formában kiszabaduljak abból,
ami körül vesz. Ez persze lehet, hogy annak köszönhető, hogy mióta az eszemet
tudom, kerestem Valamit. Hogy mit, még magam sem tudom, de azt hiszem
önmagamat. Azt a valakit, akivé lennem kell.
Vagy lennem kellett?
