Tandari Éva

Más az Élet…

– Mi az Élet? - teszem fel a kérdést sokaknak, s amiként várom is, mindenki más, és másként válaszol.

Van, aki csak annyit mond: az élet az élet, és kész, nincs ezen mit taglalni.

Van, aki azt mondja: egy láncolat. Születés, növekedés, tanulás, munka, család, öregség és halál láncolata, amely véget ér, vagy örökkön való körforgásban van: mindegy, mert az az egy élet egyszeri és megismételhetetlen.

Van, aki már egy kissé a filozófus szemével vizsgálja a kérdést: tudati és érzelmi elemek szövevénye, amely mindenkor kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan, mert a lehetőségek végtelen variációját rejti minden ember.

– Mi az Élet? - teszem fel magamnak is a kérdést, s már a válaszok összességét, s még a lehetséges, az emberi megfogalmazásban adható válaszokat is sorra pergetve elmémben, ekként felelek: Más az Élet. Más, és valamiképpen több is.

Több, mint egy egyéni sorsvonal, amelyen belül, ha a magzati szakot is hozzá számítom, lényegében a fizikai evolúció mindahány fázisát megéli az Ember: hisz azt az állat is megéli, anélkül, hogy azt mondhatnánk, de már a szó magasabb rendű értelmében, hogy ÉL. Van, létezik, mert megszületett, de nem mondhatni, hogy Éli az életet, mert nem akaratlagos irányítója élete eseményeinek: elviselője, elfogadója, megélője, részese, de nem aktív irányítója, még akkor sem, ha egyéni „vágyai”, egyéni „elképzelései” vannak bizonyos helyzetekben, amelyek betöltésére törekszik. Mindez ugyanis akarattalan, csak ösztön-szinten megy végbe: s ezzel ki is mondtam, mi az, ami az Életet a puszta léttől elkülöníti, legalább is bennem s számomra.

Élek, mert akarok, és akarok, hogy éljek, mert egyéni Akarat nélkül nem vagyok több, mint passzív vegetáció, akarattalan játék a Lét kezében, amellyel történnek ugyan ilyen - olyan dolgok, reagál is azokra, de nem megfontoltan, nem értelem, csak ösztön-szinten, mert nem tud Akarni, csak megélni.

S ez az, ami megkülönbözteti az Életet a puszta Léttől. Ez a tény azonban már feltételez egy másfajta eltérést is Élet és Lét között. Azt, hogy van lényemnek egy olyan része, amely az Akarathoz mindenképp szükséges, s amellyel az Akaratra képtelen állatok nem rendelkeznek.

Ha sorra veszem a magam benső testelemeit, s ezeket összehasonlítom az állatok, mondjuk egy macska benső testelemeivel, semminő különbséget nem találok közte és magam közt. Egyként bírunk szívvel és májjal, tüdővel, vesékkel, s egyként bírunk aggyal is. Egyként gerinces emlősök vagyunk, élő utódokat hozunk a világra, tüdővel lélegzünk, s a szárazföld a Lét-közegünk. Bensőnkben tehát, annak szerkezeti felépítését tekintve nincs lényegi eltérés: s mégis. Én mondhatom azt, hogy Élek, míg a macska nem, mert én képes vagyok, vagy lehetek irányítani Akaratom révén a magam Sorsát: egy macska viszont csak elfogadhatja azt, ami Sorsa elébe ád. S ez még akkor is így van, ha a háznál élő állat is képes rákényszeríteni a maga akaratát az emberre. Ekként, mert mindenkor a közeg, és a gazda „milyensége” szabja meg számára: mit, mikor, milyen formában „akarhat”, tehát hogy az adott helyen, az adott személy mellett élve milyen fokon élheti meg benső, ösztöni késztetéseit. Ha mellettem kikövetelheti a teljes kényelmet, nem biztos, hogy erre máshol is képes volna, viszont ha máshol élne, akarati képei is mások volnának, teljességgel az adott ponthoz, s a feltételezett másik személy akarati képeihez igazodnának, s eszébe sem jutna, hogy akként „akarjon” élni, mint a szomszéd házban élő macska. Az ő számára az a természetes minden természetellenessége mellett is, amit nálam megszokott, míg a másik macska számára az, amit ő megszokott.

Ahogy lefelé haladunk az evolúciós láncolatban, a jelenség mind erőssebben megfigyelhető, míg ha a már magasabb fokon „tudatosodott”, tehát a magasabb rendű lélek-lények egyedeit figyeljük, azok milyensége, viselkedése mintha e jelenség lassú elhalványulását mutatná. Egy bizonyos szintig: aztán viszont még a legfejlettebb, a leginkább asszimilálódott Lélek-lényben is feltámad valami ősi, valami általa kezelhetetlen Ős-természeti elem, amelyet semmiképp sem tudhat irányítani, s ami vissza is utasítja mindegyiküket a maguk csoportjába: elkülönítve őket a Tudattal és Akarattal bíró Ember nevű lényektől, s visszaadva nékik helyüket és evolúciós „rangjukat” a Lélek-lények Világában.

Gondolatban most egybefűzöm, egybeolvasztom a (szintén csak gondolatban, s csak képzeletbeli személyeknek) feltett kérdésre kapott válaszokat, s azokból egy új, egy mindhármat magába záró választ nyerek:

Az Élet – élet: egy olyan, a tudati és érzelmi elemek szövevényét magában rejtő láncolat, amely mindenkor kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan, s mert ez ekként van, a lehetőségek végtelen variációját rejti minden ember számára.

Lehetne ez azonban másként is. Akkor viszont már az első mondatot is másként kellene írjam, akként, amiként azt a Valóság tükrében leírva láthatom. Az élet – Élet. Ahhoz azonban, hogy a mondattöredéket valósággal is ekként legyen jogom és okom leírni, más is meg kellene változzék az egybe szerkesztett válaszban, amelyet akkor így írhatnék le:

Az élet – ÉLET: a Tudati és Érzelmi elemek logikusan egymáshoz illeszkedő rendszere, amely épp, mert logikus, mindenkor kiszámítható, s a lehetőségek végtelen variációjában az Egyedül Tiszta és helyes Lehetőséget adja mindahány Ember nevű Úton járó számára.

Ez utóbbi megfogalmazás magában rejti azt is: a földi Út, amelyet mi életnek nevezünk, csak akkor lesz - lehet az ÉLET felé vezető folyamat, ha a Tudati és Érzelmi erőink tiszták, ekként azokban semmi álságos, kiszámíthatatlan, öncélú, azaz semmi tisztátalan nincs, vagyis alkalmas arra, hogy egymást: még a mellettünk lévő, s tudatosan és akarattal rosszat tenni nem tudó Lélek-lényeket is fokozatosan kiemelve az alsóbbrendű életből, fokozatosan az ÉLETBE segítsük emelkedni.

Ennek egyetlen hatalmas akadálya van, s erre is rávilágít már bizonyos mértékig a fentebbi mondat egy kis része:

„tudatosan és akarattal rosszat tenni”…

A Lélek-lények is lehetnek „jók”, és lehetnek „rosszak”, amiként az emberek. Lehetnek ilyenek, vagy olyanok, akár attól is függetlenül: milyen az az Ember (vagy ember-csoport), aki mellett élnek. De sem jó, sem pedig rossz nem lesz, mert nem lehet egyetlen, az állatvilág tagjai közé tartozó Lélek-lény sem szándékoltan, tehát akarattal: és ez az, ami végképp külön választja az Emberek s a Lélek-lények nagyon is egybemosódott Világait. Az Ember az egyetlen olyan fizikai lény ugyanis, amely akaratától vezéreltetve lehet jó és rossz, cselekedhet helyesen és helytelenül, függetlenül a körülmények bárha mindösszességétől, vagyis még abban az esetben is, ha a körülmények épp az ellenkezőjét feltételeznék.