Tandari Éva

Mese, mese, mátka…

(Régimódi új mesék

kicsiknek – nagyoknak… )

A harangvirág titka…

~ Nem rég történt; tán a télen…

– De még mit nem beszélek! Még hogy télen… Hisz virág nyílott, ezer éppen. Virág nyílott erdőn, réten, úgy hogy biza'; tavasz lészen…

Tavasz volt ám: Üde, friss mikor megesett mind az, mit kis mesém eléd tár, s hogy mégsem mese volt, hanem igaz valóság, hát tanú rá minden fűszál, és tanú rá a bokor-ág.

– Fenn az erdőn, s künn a réten Hajnal-tündér ébredt éppen. Ébredt mint minden tavasszal; vidám füttyel, madár-dallal, kispatak csobogó kacajával, ébresztve az erdő népét, jelezve az éjnek végét. Ébredt, nyújtózott a Világ, szirmot bontott minden virág, szorgos méhek - dongók zúgtak; zsibongott tán az egész Világ.

Valami azonban hiányzott a dalból… Valami, amitől igazán ébrednek a Reggelek, s ami (mint öreg falvakban a felzengő harangszó) valósággá, létezővé tesz minden újszülött Pillanatot.

Zúgott, zengett, zsongott a Világ, csak a csöppnyi harangvirág hallgatott…

– Mi lehet oka? Mi bánata lészen? – zúgott a kérdés erdőn és réten, zúgott hömpölyögve a kíváncsi patak csobogó vizében, s bár egyik szólott ezt, míg a másik szólott rá amazt; egyikük sem találta meg a választ. Pedig az erdő fürge népe nem hitte így el igazán a reggel ébredését, hisz ni: a harangvirág még alszik… Akkor viszont még bizonnyal tart az éjszaka. (Bár azt egyikük sem értette: mért ragyog akkor mégis ékesen a jó öreg Nap sugara…?) A mező szorgos népe sem indult útjára, mint tette azt egyébkor;

– Megvárjuk, míg felcsendül a harangszó… – mondták – Majd akkor… – és ahogy ébredezett imént a mező, épp úgy el is csendesült szépen. Visszabújt hangya bácsi, ki morzsát orrintott éppen, de nem jár utána… – majd ha reggel lészen…

Másik oldalára fordult a tücsök:

– Alszik még az egész Világ… – mormogta – Majd pont én hegedülök! (Egyébként is rest volt szegény, hát még örült is: ma tán nem is kell játsszon parányi hangszerén…)

Csak a fűszálak nem nyughattak, hegyeik tartották mohón a napnak; hadd szívja fel róluk a harmatot, hogy felegyenesedve nézhessék végre a Virradatot. Ágaskodtak, nézgelődtek, szép csendeskén beszélgettek, s minthogy adva volt a téma, hát ők is csak arról suttogtak:

– Mi lehet oka… Mért nem kelt fel, mért nem ébredt a harangvirág kelyhe? Hisz nem rest, mint a tücsök, nem oly lusta őkelme…

– Tán beteg… – súgta egy ma született fűszál, de a többiek lehurrogták;

– Már hogy lenne beteg? Hisz minden ága a bokornak, s minden levele a bokorágnak egyedül csak rá, az ő kelyhére vigyáznak…

– Talán épp csak szomorú… – mondta egy kis tekergő hangyafiú, de neki sem adtak igazat:

– Tojásban lenne még a helyed, hadd érlelődne az a csöpp kis eszed! Hogy lehetne valaki szomorú, mikor messze-távol lakik innen a Bú…?

– Tán csak elfeledte hogy a reggel fel nem kel, amíg ő nem énekel… – mondta egy hétpettyes katicabogár, s bár néki már nem felelhettek hetykén, mosolyogtak mégis képtelen ötletén.

– Már hogy is feledhetné, kérem… – zúgta a Szél, ki arra szállt éppen – Én tudom, mért nem szól még, én láttam, mi tartja vissza, de nem mondhatom, mert ok nélkül nem fecseg mifelénk csak az ostoba… – azzal fürgén tovaszállt, s nem hagyta a rét felett tán csak mindent tudó, titokzatos kacaját.

Töprenkedett hát a rétnek népe: kéne valaki, ki odamegy hogy megnézze… De nem indult el végül egy sem, hisz meg kell várniuk a Reggelt… Meg kell várják a harangvirág szavát: anélkül nem engedhetik továbblépni az Éjszakát.

Vártak hát, vártak döbbenettel, ám a kis hangyafiú mégsem bírta türelemmel.

– Már pedig én nekivágok, megnézem azt a virágot, s ha már úgyis arra járok, megkérem: ébressze fel a Világot…

Úgy is tett, amint tervezte: sok kis lábát fürgén szedte, úgy sietett; meg sem állott, míg el nem érte a virágot. Ám ott mégis megtorpant, apró szíve nagyot dobbant, tátott szájjal egyre nézte; mit művel a virág kelyhe.

Hát az bíz' csak azt csinálta: ég-kék szirmát félig zárva, lágyan fogva, átkarolva, elhintálva – altatgatva egy vén katica kicsiny fiát ringatta – rengette dajkálva, mintha édes gyermeke volna.