~ Nem tudom, anyám ! Egyszer csak ott voltam, és te is ott voltál, és mindenki ott volt aki csak a falunkban él. Egy magas, véghetetlenül magas hegytetőn álltunk, ami olyan magas volt, hogy véltem : csúcsáról elérhetem a Napot, a Holdat, és mind-mind a Csillagokat is. De azt hiszem anyám ; megcsalt ez a csodás álom, hisz olyan magas hegy, és olyan Ég-közeli csúcs tán a Világon nincs, mint amilyen az volt. Ha volna, ha biztosan tudhatnám hogy valahol mégis létezik, elindulnék hogy megkeressem, aztán visszajönnék, és magammal vinnék mindenkit hogy igazzá lehessen az Álmom ...

Klára, a középkorú cigányasszony megsimította ajkával fia homlokát, vélve : tán lázában álmodott arról a hegyről, de nem. Andriska szerencsére most nem volt lázas, hát Klára csak egy újabb csókot lehelt a homlokára, aztán felöltöztette, megitatgatta egy csupor tejjel, s egy darab friss, izzó kövön sütött lepényt nyomva a markába játszani küldte, ő maga pedig nekilátott hogy jól-rosszul rendet rakjon a mindig zsúfolt kunyhóban. Ez már csak azért is reménytelen kísérlet volt, mert a kunyhóban nem csak hogy mindjárt hat férfi is élt - Klára párja és öt felnőtt fia - a kis Andrison és persze rajta kívül, de még a kutyák is beszorultak ha hideg volt, vagy ha esett, és Klárának nem volt szíve kizavarni őket Andris mellől, aki egyesével cipelte be őket, félve ; még a végén tán megfáznak odakint ...