Tandari Éva

Sum, ergo kogitó...

(Cikkek, esszék, gondolatok...)

Könnyek, szavak és gondolatok...

“ Nyomorunk már vérünkben izzik,

cseppjeivel égetve szívünk tán még ép falait…”

Hát igen. Ez, vagy körülbelül ez az oka annak, ha az utcára kényszerült ember tollat fog, s írni kezd. Ez, s tán az még hogy úgy érzi; el kell mondania valakinek, ki kell zokogja magából a kínt, a félelmet, a megalázottság elembertelenítő tudattalan tudatát, de abban a közegben ahol éjei s napjai telnek, csak a hozzá hasonlóknak mondhatná el azt, amit azok – saját bőrükön tapasztalva – már úgy is tudnak. Írásaik tán nem mindig “remekművek”, néha sem a rím, sem a szótagszám, de még a fogalmazás vagy a helyesírás sem tökéletes, mégis Teljes a maga nemében, mert egész megtört Szívüket rejti.

Azt a Szívet, melynek érzését sem sorstársaik, sem a “fent” élők társadalma nem képes már vagy még meglátni. Pedig a Szívek vannak: vannak és fájnak, és reszketnek a félelemtől, hisz új Tél közeledik a maga összes borzalmával. Az elfagyott kezekkel-lábakkal, a kenyértelenséggel s az Irgalom-adta forintok semmivel egyenlő Reménységével. Azokra a forintokra gondolok, amiket ma már egyre többen közülük – a koldulást még megalázóbbnak tartva – e kis írásművekért vélnek cserébe megkaphatni Ember-társaik kezéből.

Én, – bár akkor, hajléktalan éveimben még nem foglalkoztam írással, amint mással sem mint a Túlélés halvány esélyének, vagy inkább néha már semmivé, köddé váló árnyának megragadásával – a magam bőrén, és a mellettem élők szenvedésén éreztem s láttam mindezt. Mint például egy “Költő Sanyi” névre hallgató társunkén, akit inkább csak mi hívtunk így.

~ Hogy mi volt a valódi neve? Ki tudja...

Akkor sem tudtuk, ahogy másét sem, de nem is volt fontos tudnunk. Talán csak azok emlékeznek még Rá, akik akkoriban – a néhány forintnyi adomány árán – kezükbe vehették verseit.

De már csak így, múlt időben szólhatok Róla. Ő is, – mint oly sokan mások – megfagyott néhány esztendeje egy téli hajnalon ellökötten, árván s névtelenül...

Előtte még alkoholba ölte napjait, de nem csak azt:

Hitét, Reményét, s a Holnapokba s tán az Emberiességbe vetett, maradék Bizalmát is.

Végül aztán így; már eltompult elmével lépte át az Idő s a Tér végső korlátait, megfosztva önmagát – és minket is – azoktól a soroktól, melyek már bezárult tudata mélyén véle szálltak el a Semmi – vagy tán a Minden – irgalmas, mert minden szenvedést, kínt és minden megölt, semmibe vett és semmibe taszított Hitet magához ölelő, végső szorításába.

De Sanyi csak egy volt a sok közül. Egy, ám a többiek még közöttünk, mellettünk élik ugyan azt a Sorsot, melyet Ő félbehagyott. Itt élnek...

Vigyázzunk hát rájuk: Ne kelljen róluk is múlt időben írnom, mire eljő az újabb, kín-oldó Tavasz!

– Hogy “nem érnek meg egy misét”? Talán így van...

Hisz talán értem sem volt érdemes lenyúlni akkor! Talán hagyni kellett volna, hogy megfagyjak valahol egy kapualjban, vagy egy árok mély ölén...

Vagy tán mégsem?

S ha most úgy érzik, mégsem; milyen alapon dönti el azt Ön, vagy bárki más, Kedves Olvasó?

És a ma utcán élőkről ki, s hogyan fog vajon végül “dönteni”...?

Ki mondja, ki mondhatja meg végül is; ki az akit érdemes felemelni, s ki az, akit veszni hagyhatunk...?