Tandari Éva

Szavak a Csendben

IV. kötet.

(Akinek füle van hallásra…)

Hogy honnan, kitől, s miért jönnek az alábbiakban leírandó szavak, s mondatok? Nem tudhatom teljes bizonyossággal, amint Te sem tudhatod, Kedves Olvasóm. De talán nem is az a lényeg: honnan, hanem hogy miért érkeznek. Ha úgy érzed: az alábbiakban olvasható oldalak segítenek megtalálni, s meg is érteni Önmagad, már nem íródtak hiába. Ha pedig ennél is többet tudnak Neked adni, és segítségükkel a Valós Lét Titkaiba is bepillantást nyerhetsz, hogy Utadat már azok ismeretében folytasd, akkor nem csak hogy nem íródtak hiába, de talán szükségszerű is volt, hogy Elébed kerülhessenek.

Ha viszont mégis úgy érzed: neked mit’ sem mondanak az alábbi Közlemények, mondd Te is, amit oly gyakran én magam is kell valljak, ha csak e Föld világát, s magunkat: Embereket nézem, s hallgatom:

“Bár teljes ésszel minden szót lemérek eszem kevés, hogy egy szót is megértsek…”

Tisztelettel:

Tandari Éva.

– A spirituális gőgről, annak mibenlétéről beszélgettünk tegnap előtt Ildikóval. Minthogy a legutóbb befejezett könyvem első kötetében arról is esik szó, a legegyszerűbbnek azt éreztem, ha kinyomtatom számára a kérdéses oldalakat. Már csak este jutott eszembe: egy fontos rész bizony lemaradt, mert az nem került bele abba a kötetbe. A történet a következő:

Miután a korareggeli órákban (hajnali fél öt tájban) végeztem munkámmal, a megszokott tevékenységek után imádkozni kezdtem, ahogy mindig is. Imádságom azonban nem a hagyományos imák elmondásából állt: inkább úgy mondhatnám, hogy beszámolót tartottam az eltelt nap történéseiből, érzéseiből, gondolataiból az én drága Jézusomnak, és persze Atyámnak, majd a Vezetőmhöz is szóltam a magam csendes-balga módján, ahogy mindig is. Épp végére értem a mondókámnak (vagyis az Ég felé irányított gondolatsornak), s már hátra dőltem, hogy szokásos: mármint hogy a mindenki által szokásos imádságaimat is elmondjam, amikor egy fura gondolat fogalmazódott meg tudatomban, éspedig arról a kérdésről, amely I.-t olyannyira érdekelte. Mint hogy már meglehetősen késő (korán) volt, már lassan világosodott odakint, úgy véltem: elég, ha megkérem az én drága Jézusomat: juttassa eszembe a gondolatot, nehogy elfeledjem. Aztán valóban elmondtam az imáimat, s elaludtam. Ma aztán teljesen el is feledkeztem a gondolatról: nem csak a tartalmáról, de még a puszta létéről is, s már csak valamikor az esti órákban ugrott be: valamit mondott hajnalban Vezetőm, amit nekem meg kellett volna jegyeznem, hogy leírhassam. De akár hogyan erőltettem a memóriámat: hiába… Egyszerűen mint ha kiradírozták volna belőle. Akkor eszembe jutott az is: hogyan kértem meg Jézust, hogy ha valóban fontos az üzenet, juttassa eszembe, ha elfelejteném…

Mosolyogtam ezen a balgaságon, hisz hát hogyan is kérhetném én pont Őt, hogy ilyes’ ügyekben a segítségemre legyen, amikor ezer-egy, ennél nagyságrendekkel komolyabb és fontosabb dolog van a Világon…

Mire e gondolat végére értem, eszembe villant Ildi, s a nevével együtt az a nagyon fontos kérdés is, amelyről Vele beszélgettünk: spirituális gőg…

Nosza, mindjárt fel is jegyeztem ezt egy kezembe akadó papírdarabra. Mint hogy épp cigarettát sodortam, hát az egyik kiürült cigarettapapír-doboz belsejébe. Aztán néhány perc múlva ismét a papírra pillantottam, s próbáltam visszaidézni: mi volt az üzenet tartalma. Ez megint nem ment: a téma megvolt, ám az üzenet elkallódott valamerre… Megint Jézusomhoz fordultam segítségért, s akkor egy szó kezdett motoszkálni bennem: képmutatás…