Tandari Éva

Szavak a Csendben

“…elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől,

és a kisdedeknek megjelentetted.”… (Mt.11,25)

VIII. kötet

Kedves Gyermekeim!

Ezt a kötetet (sajnos!) mindjárt egy helyreigazítással kell kezdenem! Sokatokban az a tévhit raktározódott el: én voltam az (vagy legalább is egy közülünk), aki kardot rántott akkor, amikor a Mestert eláruló Júdás a Gecsemáni kertbe vezette a poroszlókat, s az őket követő sokaságot.

Hát itt ismét a fordítók (és persze a korábbi korszakok Bibliával foglalkozó elméi) beleszövéséről van szó. Nem én, s nem is testvéreim valamelyike volt a kardot rántó személy, aki ama bizonyos Málkus nevű szolga fülét megvágta. Amiként az sem fedi a valóságot, miszerint a Mester szájából valaha is elhangzott volna bármi ilyesmi, vagy ehhez hasonló:

“Monda azért nékik: De most, akinek erszénye van elővegye, hasonlóképen a táskát; és akinek nincs, adja el felső ruháját, és vegyen szablyát. “ (Luk. 22. 36)

Ez a felszólítás ugyanis mindjárt a következő versben értelmetlenné is válik:

“Mert mondom néktek, hogy még ennek az írásnak be kell teljesülni rajtam, hogy: * És a gonoszok közé számláltatott. Mert amik reám vonatkoznak is, elvégeztetnek.” (Luk. 22. 37)

Ugye, mennyire illogikusan hangzik a két, egymástól olyannyira különböző szöveg? Hisz minek köttetett volna vélünk fegyvert a Mester, ha Ő maga nyilvánítja ki aztán: az Írásnak be kell teljesednie…?!

Ugyan egyik kedves Testvérünk arra hivatkozott: azért kellett, hogy szablya legyen derekamra kötve, hogy ekként megtapasztalhassam: mennyi még bennem az emberi… erre azonban (én úgy vélem) épp elég alkalmat adott nékem az, amikor is háromszor tagadtam meg Mesteremet egymás után… Annál “fényesebb” bizonyíték már kétezer évvel ezelőtt sem kellett emberi gyarlóságom felismeréséhez…

Nem tudom megérteni: miként gondolhatjátok mindazonáltal, hogy a Mester, Aki maga tanított bennünket arra (s erre érdekes módon Testvérünk is hivatkozott, bár Ő akként, mint véleményét megtámogató Tanításra!):

“Tedd helyére szablyádat; mert a kik fegyvert fognak, fegyverrel kell veszniük.“ (Mát.26.52) az utolsó percen megtagadva mindazt, amiket addig tanított nékünk (és még sokaknak!!): maga fog arra bíztatni, hogy fegyvert kössünk derekunkra, amikor ezt még akkor sem engedte meg egyikünknek sem, amikor egyedül küldött ki minket a zsidók, majd később a pogányok közé, hogy tanítsuk, és gyógyítsuk azokat.

S ha a magunk védelmére nem engedett fegyvert magunkhoz venni: vajon éppen Ő lett volna az, aki a maga védelmére fogat fegyvert bármelyikünkkel is, amikor tudván - tudta, és meg is mondotta:

“Avagy azt gondolod-e, hogy nem kérhetném most az én Atyámat, hogy adjon ide mellém többet tizenkét sereg angyalnál?

De mi módon teljesednének be az írások, hogy így kell lenni?

(Mát. 26. 53-54)

Gyermekeim!

Szeretném, ha az Írást is úgy, akként olvasnátok, hogy az ne csak vaktában bebiflázott olvasmány legyen, de bizony Értelemmel: tiszta logikával megvizsgált, és már akként el, - és befogadott írás, amelynek lényege mindenkor a teljes és tökéletes Szeretet volt, s az is maradt. Talán nem kell külön bizonygatnom: e Szeretet Törvényével épp Mesterünknek nem állt soha szándékában szembeszállni, még akként sem, hogy bennünket megpróbálandó: Általa (is!) tiltott cselekedetre ad utasítást bárha egynek is azok közül, akik Mellette voltak, vagy akár azok közül, akik Útja során Elé - Mellé kerültek, ha csak egy pillanatra is: sőt…

S hogy mennyire nem állt szándékában, arra a legékesebb bizonyíték a Kereszt; amely mindenekért állíttatott egykor…

(2003. aug. 25.)