Harmathyné, Bianka egy pillanatig döbbenten nézte a lépcsőn kuporgó koldus asszonyt. Nem ismerte meg, hát persze hogy meglepte amikor az a nevén szólította. Már-már azon volt, hogy bizony hevesen kifakad a lépcsőn kucorgó nyomorult élcelődő szavai hallatán:

Aztán mégsem felelt, s ennek több oka is volt. Először is talán az, hogy amint alaposabban is megnézte: ki szólítja, ráismert arra az asszonyra, aki néhány éve a keze alatt dolgozott. Másodszor pedig azért, mert a kérdés egy olyasvalaki szájából hangzott el, aki bizony meglehetősen közelről ismerte még a múlt rendszerben. Nem egyszer, és nem kétszer fejtette ki ez előtt az asszony előtt politikai “hitvallását”, amely bizony jócskán indokolttá tette a kérdést. Nem felelt hát, igyekezett úgy tenni, mintha a kérdés nem neki szólt volna, csak tán a lépteit fogta egy kissé sietősebbre, s titokban azért fohászkodott: nehogy felálljon a lépcsőről az a nyomorult, hogy utána lépve megismételje a kérdést.

A mögötte lépők elcsodálkoztak ugyan; attól az asszonytól nem voltak hozzászokva sem a gunyorossághoz, sem pedig ahhoz, hogy kérdezés nélkül bárha csak egyszer is szóra nyitotta volna a száját. Épp csak egy halk “Dicsértessék”-kel köszöntötte az ismerős híveket, majd miután átadta a legújabb verset, vagy novellát, amit arra a vasárnapra hozott, még az iméntinél is halkabban válaszolt arra a néhány feltett kérdésre, s végül épp úgy gondolataiba mélyedt, ha már magára maradt, mint azelőtt. Hát bizonyára nyomós indoka volt, hogy most ő köszönjön rá – nem épp a leghízelgőbb szavakkal – valakire: talán épp arra a lehajtott fejű nőre, aki úgy iparkodik befelé, mint aki a ministráns csengetését hallva attól fél: bárha csak egy másodpercet is el talál mulasztani a ceremóniából.