Már csaknem hajnalodott, amikor munkám végeztével végre fáradtan felálltam a gép mellől, hogy egy-két szokásos, már-már szertartás-szerű teendő elvégzése után végre pihenni térjek. Ettem tehát néhány falatot, lefürödtem, majd lekapcsoltam a villanyt. De még nem feküdtem le: ahogy az is elalvás előtti szokásaim közé tartozott, most is ülve maradtam az ágyban, hogy az Ég felé emelve lelkem, megköszönjem az eltelt napot, s persze az újonnan érkezőt is, ha már ilyen szépen össze találkoztak a mély-ízű némaságban. Mert némaság uralta még a házat: az emberek aludtak, de ez is így van rendjén. Számomra s bennem legalábbis, hisz csak akkor tudok igazán dolgozni, ha csend, s valami mély, tán az alvók álmaiból áradó, tiszta nyugalom vesz körül.

Erősebben koncentráltam, s fáradtságomat mint ha elfújta volna az a gyenge légáramlat, amely hirtelen végigsimította arcomat. Elmosolyodtam, hisz ismertem már ezt az érzést: ezt a kellemesen hűvös, megnyugtató érintést.

~ Már vártalak… Tudom: fáradt vagy. Dőlj hát hátra, hogy egy kissé feltölthesselek energiával. Szükséged lesz rá, hisz hosszú útra hívlak.

Hátra dőltem, hogy ellazítsam minden egyes izmomat, s közben éreztem: mint árad széjjel valami Élő Erő bennem. Nem is annyira a testemben, mint inkább a tudatomban, mint ha nem is én lettem volna az, aki hosszú órákon át ült a gép előtt, hogy mielőbb elkészülhessen az új könyv.

Egy ideig lebegtettem öntudatomat a lágy energia-hullámok hátán, csak úgy, ahogy a fáradt testet lebegteti az ember valamely gyógyfürdő vizében. Aztán hogy már teljesen frissnek, és ébernek éreztem magam, éreztem azt is, ahogy emelkedni kezdtem. Kísérőm egy bizonyos magasság után már nem csak hallható, és érezhető, de látható is volt. Ott lebegett mellettem, mint egy fehér fényű, egyenlőre még alaktalan energia-felhő, amely aztán az én gondolat és érzés-hullámaimat követve állapodott meg, hogy egy delfin, vagy egy idős, lengedező szakállú bácsi alakjában járja végig mellettem az utat.