Lágy, mégis nyugtalanságot, vagy inkább egy bizonyos fajta, benső feszültséget hozó volt az az este. Kint hullott a hó: tél volt, de mint ha nem csak kint, de bennem is ott izzott volna a múlt telek minden, szinte már a vércseppjeimbe, a sejtjeim emlékezetébe ivódott hidege. Egész nap borzongtam, dacára annak, hogy meleg, fűtött szobában ültem, s még akkor sem oldódott bennem a jeges borzongás, amikor már az ágyamban feküdtem, s a vékony dunyhára még egy plédet is ráterítettem. Mint ha a ma kint élők üzenték volna meg nekem; egykor-volt sorstársuknak minden szenvedésüket…

Fáztam, hát csak fekve, s állig betakarózva fogtam hozzá, hogy szokásos esti imáimat elmondjam. Ez persze nem a hivatalos imák elmotyogásából, hanem a nap kis és nagy eseményeinek elmondásából, valamint szavaim és tetteim felidézéséből, s azok szigorú mérlegeléséből állott, mint mindig is. Úgy a nap történéseinek feléig jutottam el, visszafelé idézve fel a nap szinte minden egyes percét, amikor hirtelen úgy éreztem: valaki még egy takarót terített rám, egy olyan takarót, ami nem kívülről, de belülről melegít, feloldva a tudatomra záródott tél jeges leheletét bennem és köröttem egyaránt. Már nem fáztam, viszont feszült érdeklődéssel figyeltem:

Ki volt az irgalmas, aki a végtelen távolság ellenére is megérezte: mennyire fáj ez a mély hideg-érzet. A végén még fel is ültem: úgy vártam, hogy az Érkező mellém lebbenjen.

Nem kellett sokáig várnom. Tán ha öt perc telt el az után, hogy ülő helyzetbe tornásztam magam, s kényelmesen elhelyezkedtem, amikor egy újabb, most kellemesen hűvös, lágy légáramlat érintett meg, jelezve: régi vezetőm érkezett meg (akit én csak Gohoó apónak hívok), hogy egy újabb utazásra hívjon.