Tandari Éva:

Utak

az esőben…

I. kötet

Avagy:

…“mert övék a

Mennyek országa”…

Három napja esett már. Három napja, s úgy tűnt: tán az Idők végezetéig nem akar elállni a makacs, konok-cseppekben hulló eső.

Három napja esett, s én azóta a szoba foglya voltam. Nem csak hogy nem tudtam: nem is akartam kimenni, de mit is kerestem volna az utcán ebben a semmire-se jó időben?

Igaz: otthon kuksolni sem nagyon volt kedvem, de mit tehettem volna: sem ruházatom, sem egészségi állapotom nem tette lehetővé, hogy bárha csak percekre is kidughattam volna az orrom a csontokat áztató, szűnni nem akaró esőbe. Az igazat megvallva: betegségemet is épp egy ilyen esőnek köszönhettem, amely a múlt héten kapott el, méghozzá meglehetős távolságra az otthonomtól. Egy idős barátomat látogattam meg, aki maga már nem tudott eljönni hozzám. Emlékszem: csak egy kurta órácskára szerettem volna felszaladni hozzá, hogy valami kis gyümölcsöt vigyek neki, s váltsunk pár szót az épp aktuális kérdésekről, ám beszélgetésünk végül mégis csak hosszúra nyúlt, s éppen az eső végett. Már épp indulni készültem, amikor úgyszólván a semmiből fölébünk keveredett egy irdatlan nagy, és sötét felhő, de akkora, hogy ameddig elláttunk, teljes egészében beborította az eget. Alig volt érkezésünk beszaladni a kertből, ahol egy vénséges-vén eperfa alatt, kényelmes nyug-székeinkben ücsörögve beszélgettünk: még így is bőrig áztunk azon a néhány méteres úton, amit a kert közepétől a ház kis oldal-ajtajáig meg kellett tennünk.

Mit volt mit tennem: várnom kellett, hogy elálljon, vagy legalább valamelyes csendesüljön a hirtelen jött “égi áldás”, ám ha arra vártam… hát, bizony: várhattam.