Egy ideig még tovább lebegtünk, hol feljebb emelkedve, hol ismét lejjebb ereszkedve a Végtelenben, majd éreztem: lassan ismét az általam ismert szint felé közeledünk. Hogy aztán ezt miből, s hogyan érzékeltem… nem tudtam volna megmondani, s mégis: tudtam, hogy a saját Bolygónk, s az általunk ismert dimenzió felé haladunk. Így is volt: egy idő múlva már a Föld is felbukkant, bár a táj, amely fölött egy időre megállapodtunk, nem tűnt ismerősnek. Halványan emlékeztetett ugyan egy nemrégiben (sajnos) gyakorta látott városra, de mint ha annak egy évszázadokkal előbbi arcát láttam volna viszont. Közben Vezetőnk halk magyarázatát figyeltem:

~ Ahogy azt megállapítottad; valóban több évszázadot léptünk visszább az Idő síkján. Első Úticélunkat ugyanis egy igen közeli múlt folyamán történt esemény kapcsán választottam ki. Ez a két történés még akkor is összefügg egymással bizonyos értelemben, ha látszólag semmi köze egymáshoz a két, több évszázados eltéréssel megvalósult eseménynek. Majd a történés után ennek miértjére is választ adok: most figyeljük inkább az alattunk látható történéseket.

Amerika fölött járunk. A táj Amerika egyik, s abban az időszakban csaknem lakatlan része, ahol óriási területen mindössze pár száz ember él csupán, s azok is meglehetősen nagy távolságokra egymástól. Itt, a történések eme időpontjában még híre nincs a modern technikai eszközök százainak, s mégis: az Emberi milyenség a megszólalásig azonos képet mutat, mint bármely, általad is ismert nagyváros milliós tömegében. Először a csaknem háborítatlan állatvilágot figyeljük meg, majd sort kerítünk magára az Emberre is…