Tandari Éva

      Úton

           a

  Fény felé

            I. kötet

Valaha, rég, még Fény borított mindent. De egy perctelen Percen a Fényben megfogalmazódott, s megszületett a LÉT-telen lét, az Élettelen élet: vagyis a Sötétség, s attól kezdve a Teremtett Világok egy részét már az uralta. Uralta az ÚR ellenében, minden törvénytelen eszközt bevetve uralma érdekében, s megteremtve a maga Törvény ellen szegülő törvényeit, amelyek hatására megrendült, megtorpant, majd ellentétes irányúvá vált a Teremtett Világok ama részének rezgés-spirálja, kialakítva a REND-ben a Káoszt, de egyben el is határolódva a Törvényben maradt Világmindenségtől. Az ellentétes forgás-keltette burokba zárta be önmagát, kizárva ugyanakkor önmagából a Fényt, a Törvényt, s a Rendet, hogy már önmagába zárulva tomboljon s tobzódjon a maga-szülte mélység vad fenség-érzetében és hatalom mámo-rában. Ez volt a Kezdet: a Vég kezdete, vagy ha úgy tetszik: ez volt a legmélyebb Pont, a FENT legsötétebb árnya, a VAN tökéletlenségében is tökéletes ellentéte.

              Ez volt az eredendő BŰN, a magunkra mért és magunkra vett, Ősi Átok, amelynek ma már talán nem is annyira az okát, de     mindinkább annak, s a Visszavezető ÚT-nak folyamatát akarjuk megérteni, hogy már igazán és végképp kezünkben, vagy inkább lelkünkben, s evilági tudatunkban tudhassuk a Végső Célt.

   A Hazatérést az Atyához, Akihez annyira, de annyira vágyódik minden, az EGY-ség állapotából kiszakadt, de már a FÉNY látására ébredt Szellem-lény. Tudni szeretnénk: hol állunk, merre, s miképpen vezet Utunk, kik, mely Testvéreink azok, akik Útjaink során segítségünkre sietnek, valahányszor csügged bennünk a lélek, s kik, mely Testvéreink azok, akik ma még csak ártalmunkra vannak abban a meggyőződésben: ők, és csak is ők vezethetik lelkünk, szellemünk a Valódi Cél felé.

              E kérdéseken tűnődünk kimondva, vagy csak kimondatlan-titkon, miközben persze megkíséreljük Útjainkat a tőlünk telhető, s az általunk már meglátott, leghelyesebb módon végigjárni, hogy mind közelebb és közelebb juthassunk ahhoz a LÉT-állapothoz, amelytől egykoron épp ily erős elszánással igyekeztünk mindinkább távol kerülni. Erőnket megfeszítve igyekszünk a Cél felé, s erős akarással törünk egyre feljebb és feljebb, mert nem tudjuk… – nem értjük: Útjaink csak az ÉN mindennél valósabbnak látszó álmai, amely álmokból nem ébredhet fel, csak ha hagyja: hadd sodorják maguk az Álmok az Ébredés, de már a Valóságra-ébredés felé, amely Ébredés mögött már a Törvény értelmében fog elénk állhatni az oly igen áhított CÉL.

              Nem értjük, s akik vélik: ők inkább értik, mint más; még azok is csak halovány árnyát érzékelhetik az Igazságnak, hogy ők már eme halovány árny után igyekezzenek lépni, feledve és feladva a CÉL érdekében mindent…— gyakran a CÉLT, magát is…

      E kérdéseken elmélkedtem magam is kis szobám csöndjében, s miközben elmém a fentebbi kérdések közt bolyongott, lassan egy régről ismert Tiszta ERŐ jelenlétét, azaz Vezetőm érkezését érzékeltem. De már csak úgy, mint amikor a földi álom vizében merül el az öntudat, hogy egyik pillanatról a másikra egy egészen más közegben eszméljen, mint amelyben csak az imént is volt, s amelyből álma e másik közegbe merítette. Könnyűvé lett testem és lelkem, könnyűvé, szabaddá, s tán üressé is egy bizonyos értelemben, mint ha Valaki kitörölte volna belőle az Itt és Most törvénytelen Világát, s annak minden örökkön idegennek maradt Törvényét, hogy egy másik, már Valós Világgal, s annak Törvényeivel töltse meg azt: hadd hozzam magammal, ha az álom véget ér, hogy átadhassam mindazoknak, akik már valóban elérni vágyják a Tiszta Fényt, s az Ébredést.