Tandari Éva

Úton

a

Fény felé

IV. kötet

Úsztunk, lebegtünk a mindent betöltő Fény-áradatban, a végtelen Boldogság Örök áramában, s éreztem: mint tisztulnak le bennem mind a kérdések, s mint kapnak egyetlen megfogalmazást a válaszok, hogy édes harmóniává olvadjanak össze tudatomban. S most különös módon egyként éreztem a szellemi ÉN-tudatban, s a test-tudatban széjjel áradó, végtelen Szeretet-energiát, annak minden gátat elsöprő, s mindent feloldozó erejének hatását: azt a végtelen nyugalmat, amelyet földi énem oly rég óta, s oly hiábavalónak tetszően keresett. Tudtam: itt, és most vagyok helyemen, Atyám irgalmas tenyerén, Krisztusom szerető Szívének rejtekén. Tudtam, s szinte megsemmisültem e tudásban, amely sokkal inkább volt része teljes valómnak, mint akár a legbensőbb, s legtitkosabb gondolatom, vágyam vagy érzésem valaha is, mióta oktalan-balgán kiszakítottam magam a Fényből, az Ősi EGY-ség állapotából, hogy a magam feje, s a magam elképzelése szerint próbáljam megtalálni azt, ami pedig megteremttetésem pillanatától az enyém volt, ahogy mindannyiunké: A Szeretet igaz, Tiszta Boldogságát.

Vezetőm halk, inkább csak gondolatban súgott szavára tértem vissza ama pontra, amelyen lebegtünk, s csak akkor tudatosodott bennem: mint emelt még feljebb Áldott Szívéhez az én drága, imádott, Irgalmas Krisztusom, hogy fel, és betöltsön már egészen Önmagával, Önmagává lényegítve egy végtelen hosszúságú Lét-pillanatra, hogy már az Ő tiszta Szeretetének erejével töltekezve folytathassam Utamat Vezetőm védelme és vezetése mellett, azt az Utat, amely a Fény felé vezető Utat hivatott elébem tárni: hadd mutassam meg azt mindazoknak, akik az általam is lakott Mindenség-elem ama pontján oly-igen vágyják megismerhetni azt.

Vezetőm lágy, és tiszta gondolat-energiája érzékelése után még egy ideig lebegtünk ama tiszta, és megtisztító Ponton, majd ismét visszaereszkedtünk a magunk megszokott, s valahol a Fent és a Lent világait áthidaló, vagy inkább összekötő síkon lévő pontjára, hogy onnan induljunk el Utunk következő állomására Vezetőm magyarázata után…

— Most egy néhány kép, s néhány magyarázó mondat erejéig még vissza térünk a ti időszámításotok szerinti, kétezer évvel korábbi pontra, majd a Föld színén, s a mélység végső pontján esett történések más Bolygón realizálódott hatását is megmutatom. S nem csak annak pozitív, de a negatív hatásokat is, amelyek Satana reakciója ráévén szinte természetszerűen be kellett következzenek, még élesebbé téve az egyes Bolygókon megfogalmazódott síkok közti különbséget, tovább nehezítve ezáltal az egyes síkok, s azok dimenziói közti átjutást, s ezt akár fizikai, akár gondolati úton értve.

A Feltámadást, és Krisztus visszatérését követő évek eleinte még szinte nyugodtan teltek. Annál is inkább, mert a Feltámadás energiái olyan szellemi Erőket mozdítottak meg az egyes emberek tudattalanjában, amelyek a Fent energiáival kapcsolódva a Bolygó egészének Szellemi-energiaszintjét mozgásba hozták. Vagyis a Bolygó szellemi ÉN-jét adó elsőd anya-aspektusa maga is hatalmas erőtöbblettel bírt, s ez az első esztendők során szinte lehetetlenné tette Satana még vadabb, és még sűrűbb energiáinak megfogalmazódását, s az Emberiség tagjai közti romboló hatásának kibontakozását. Ám ez valóban csak az első néhány esztendőben volt így! Azután viszont annál hevesebben, s annál erőszakosabban támadt az ellentét a Fény Fiának követői ellen. Először persze nem őket támadta: vagyis, nem közvetlenül őket, tehát még nem a beléjük ivódott Fény ellen igyekezett támadni. Sokkalta könnyebb volt azok tudatait uralma alá hajtani, akiket egyébként is épp csak megérintett e Tiszta Fénysugár. Azok tudatát igyekezett a régi, ha úgy tetszik: megszokott mélységbe rántani, majd amikor ebbéli igyekezetét siker koronázta: e mélységet még mélyebbé tette, egyre vadabb és durvább késztetéseket ültetve azok mélyére. De azt javaslom: figyeld meg most ismét közelebbről is: mire gondolok, hogy ne csak értsd, de érezd is mindazt az egykor-volt történést, hogy közelibb képet adhass róla a Testvéreknek…

Mire Vezetőm utolsó szava is elhangzott, magam már úton voltam lefelé, egy számomra ismeretlenül is ismerős közeg felé, amelyről tudtam: nem csak azért ismerős, mert kevéssel korábban a magunk megfigyelő-pontján lebegve szemlélője lehettem az ott zajló történéseknek, miközben Vezetőm magyarázatait hallgattam. Nem, de mint ha egy egykor-volt Utam elhagyott állomására térnék vissza: amint egyre közelebb, és közelebb értem, úgy vált számomra egyre inkább ismerőssé a kor érzete, annak lelki, és szellemi rezgése, majd az emberi gondolatok is “visszaköszöntek”, s végül az egyes utcákra, terekre is ráismertem, mint ha csak néhány évre, vagy hónapra hagytam volna el azokat…