Tandari Éva

Úton

a

Fény felé

VI. kötet

Kis idő múltán, hogy lecsitultak, s megpihentek bennem a korábban látott, s átélt történések, Vezetőm hangját hallottam:

— Ideje volna indulnunk, gyermekem. Látom: már benned is, s fizikai síkon körötted is helyére került minden. Mielőtt azonban ismét elindulnánk, hogy tovább vezesselek az Úton, egy valamit szeretnék érthetővé tenni számodra csakúgy, ahogy mindazok számára, akik e könyveket kezükbe veszik, s elolvassák. Egy nagyon fontos, és lényeges ismeretnek ugyanis sokan nem vagytok teljességgel a birtokában, még azok közül sem, akik náladnál sokkalta régebben haladnak a Felismerések vezérletét el, és befogadva mindennapjaik során. S amit el kell mondjak, épp a mi további Utunkkal kapcsolatos, s azokkal az Utakkal még, amelyekről épp csak egy-egy pár szavas ismertetőt tárhatok elétek, vagy még azt sem, lévén a szint oly magasságú, hogy annak képeit és Törvényeit megfogalmazni még a ti síkotokon egyszerűen lehetetlen. Nincs arra szó, s nincs még szó-kép sem a Föld egyetlen, s a ti jelenetekben használt nyelvében sem, amely által érthetővé tudnánk tenni azokat. Ezen szintek létét tehát épp csak megemlítem majd Utunk közben, pontosabban Utunk végén, hogy puszta létük beépülhessen mindany-nyiótok tudatába, de csak úgy, olyas formában, ahogyan egy mellettetek élő két-három esztendős csöppségnek magyarázzátok az egyetem létét, s ama egyetem katedráján álló, s a már magas tudásszinttel bíró hallgatók oktatását végző professzorok szerepét.

Amit viszont már most el akarok mondani, annál is inkább fontos, mert lényegét tekintve a jelen Úthoz tartozik; s ez még akkor is így van, ha már egy lényegesen magasabb szellemi sík egyes állomásaira vonatkozó ismeret.

A Föld hét szférája fölött lévő szintek kérdése e téma, amelynek egyesek még a létét is tagadják, míg mások szervesen hozzá kívánják kapcsolni a mélységben végigjárandó három, s az első Mennyei szintig vezető négy szférában megteendő Út-sorozathoz. Ennek, és annak sincs, mert a Valóság értelmében nem is lehetne igaza! Nem, mert az első Világmező (tehát az első Mennyei szint) végigjárása már rég nem a bűnbeesés végett kötelező minden, a Föld hetedik szférájából kiemelkedő Szellemnek (s itt már a Szellem egészét, tehát az Ősi Dualitását visszaszerzett Szellemet értsetek) de már az Örök Fejlődés értelmében. Az Első Mennyei szint ugyanis az a pontja a Végtelennek, amelyen állva egykor a mélység felé indultatok, hogy a magatok képére és hasonlatosságára ti is megteremtsétek, s pedig a magatok eszközeivel (és eszközeiből, tehát a dacból, a mást, és mindent-akarásból, az engedetlenségből, stb. stb.) a magatok Világait. S ez utóbbit most mindahány Galaxisra és Metagalaxisra értem, hisz ezek mind-mind a magatok megfogalmazásában kialakult, s az Első Mennyei szint alatti, már az ellentétes forgásirányú spirál-elmélet révén megvalósult, s még a legmagasabb szint előtti ponton, tehát a hetedik szféra hatodik dimenziójában sem teljesen és tökéletesen visszacsatolódott energiákkal bír. Nem, mert az utolsó lépcsőfokot, amely természetesen a legelső volt a lefelé vezető út során: még csak eztán kell feloldják magukban a dualitásukat visszaállítani kívánó ÉN-felek, s csak ha már az Ősi Duál-egység állapotával bírnak, mondhatják el magukról: visszatértek az EGY-ség-állapot legalacsonyabb, mert még csak ÉN-feleikkel EGY-séget adó pontra: vagy is, az egykor-volt kiindulási pontra, aholis irányt vétettek, s lefelé indultak el, a Felfelé vezető Út helyett. Attól a ponttól azonban még mindig hosszú Út vezet a teljes és tökéletes Megistenültségi, vagy is az Atyával való EGY-ség állapotáig. Hosszú, sőt: mondhatnám úgy is, hogy végtelen az utolsó állomáshoz vezető Út, mert az Örök fejlődés értelmében soha sem érheti el egyetlen Szellem sem a legmagasabb pontot, hisz az maga is mind feljebb és feljebb emelkedik: az Atya önmagában, tehát a végtelenben növeli tovább a maga végtelenségének legfelső szintjét: önmagában növekedve, s önmagában, egyszer s mind önmagából merítve Erőt az Önmaga által megfogalmazott Törvény teljessé és tökéletessé tételéhez.