Tandari Éva

ÚTON…

Ég és Föld

között

I. kötet

Érzem Felfelé vágyódásod, gyermekem. Érzem, és értem, s már nem most: régóta. De hidd el: kellett, hogy egy-némely aktuális Tanítást átadjunk Testvéreidnek. De mert vágyódásod mind erősebb, ismét Útra kelünk, hogy megszokott módon haladva mutassak meg Néked, s persze: sokaknak egy olyan Igazságot, amelyet mindenképp szükséges ismernetek. Magammal viszlek Fel, Oda, ahonnan egy percen elindultatok, hogy lefelé haladva megmutassak egy-két dolgot, majd visszafelé haladva azok ellenpéldáját is.

A Lélek mibenlétére és szerepére, annak Egyedül való fontosságára akarok rávilágítani: arra, miként Éltet és Táplál minden Teremtett Szellemet a Lélek Ereje: vagyis a Triális Isteni EGY-ség SZERETETE.

Ma még nem kelünk útra. Ma pihenned kell, annál is inkább, mert egy kissé csalódottnak érezlek. Először fel kell hogy oldjam tudatodban e csalódottság-érzetet, hogy ismét könnyű légy, és szabad. Ne aggódj, és ne türelmetlenkedj! Testvéreid Ébredni fognak, amikor ahhoz meglesz bennük az Erő: s ez hamarosan ekként lesz, mert ekként kell lennie. Vesd el hát elmédből az aggodalmat, hogy könnyű légy, s Szellemed sebesen szálljon, mindenkor az Én védelmemet élvezve; amiként azt vágyod, várod, s amiként azt megszoktad, s megszoktam Én magam is…

Igen, Gyermekem: útra kelünk, s Utunk Ég és Föld között vezet. És vezet Ég és Föld fölött is, hogy ismert és ismeretlen Világokba víve: megmutassak néked olyan dolgokat, amelyeket még nem mutattam meg eddig senki Földi halandónak. Sok lesz, amit már ismerősként fogsz üdvözölni, de lesz, ami még számodra: a te szellemi Én-részed számára is új lesz: ezért kétszeresen is figyelj, hogy megjegyezz, s magadba zárj mindent, hogy tovább adhasd, s magadnak is megőrizhesd mindama Tudás-elemeket, amelyekkel gazdagabbá leszel.

Elsőként, mint várod, s miként ígértem, felfelé indulunk. Jöjj hát, emelkedj feljebb, ama pontra, ahol eddig is találkoztunk mindahányszor, hogy megkezdhessük végeláthatatlannak tűnő vándorlásunkat. Azt, amelyet ti magatok éreztek végeláthatatlannak, hisz sem a kezdeti, sem a végső pontot nem látjátok, ott legalább is, azon a mélység-szinten állva nem, mert mindkettő szinte egy-azon távolságra van tőletek: ha csupán karnyújtásnyira, vagy annyira sincs sem ez, sem pedig az. Legalább is a Valóság szempontjából, s a Fent Végtelenjéből figyelve a ti pillanatnyi mélység-szintjeiteket, van ez ekként. De induljunk, s út közben magad is érzékelni fogod: mennyire igazatok van, ha véghetetlen távolságokról szóltok, s mennyire igazunk van nékünk is, ha ennek ellenkezőjéről beszélünk.

Vezetőm e néhány szava után szinte azonnal éreztem azt a kellemes “éber öntudatlansági” állapotot, azt, amikor egyszerre vagyok a legteljesebb éberség állapotában, de a Téren és Időn, s minden fizikai érzékelésen kívüli tudat-állapotban is. Emelkedni kezdtem, s kevéssel utóbb már akként érzékeltem magam, amiként mindig is szoktam, ha meditációs magasságba emelkedem. Lebegek valahol a Végtelenben, s a fizikai testemet körülvevő tárgyak elvesztik jelentőségüket: szinte nem is léteznek, bár látom, s részben használom is őket… szállok, majd a megszokott dimenzió-közi ponton megállok Vezetőm mellett, Aki mosolyogva vár rám. Visszamosolygok: felszabadultan és megkönnyebbülten, mint ki mázsás terhet hagyott hátra, s ez ekként is van, visszapillantva mázsásnak érzem a testet, amelyet alant hagytam, még ha innen letekintve nem láthatom is: oly kicsiny, oly esetleges, s olyan mélyen… olyan félelmetesen mélyen van.

— Vártalak, gyermekem! Tudom, nem rajtad múlott, hogy végre valóban elindulhassunk, de kell, hogy tudd, hogy vártalak, és kell, hogy tudd: mindenkor várlak. S most menjünk. Nem csak én vártalak, de már mindkettőnkre vár Valaki, Aki tovább kell vezessen bennünket egy olyan pont után, ahonnét én magam nem vihetnélek tovább egyedül.

Jól gondolod: most magasabb szintre kell menjünk, mint ahová eddig felemelkedhettünk, s ahhoz, hogy megoltalmazzam Haza vágyó Szellemed a Beolvadástól, s megelőzhessem, hogy fizikai szintű Utad ideje-korán félbeszakadjon, megerősített védelemre van szükséged. Ha nem élne benned oly erősen a Visszatérés vágya, magam is megadhatnám számodra a szükséges védelmet, hisz nem emelkedünk feljebb, mint amilyen magasságban az a pont van, ahol magam tartózkodom a Valóság értelmében, de így… no, ez nem szemrehányás: bárki, aki ekként ismerkedik meg a Fent Világaival, s a Mennyei Szférák energia-áramával, visszavágyakozik oda, ahonnét egykor Útnak indult. Természetes és érthető tehát e vágyódásod, ha nem is egészében jogos, hisz amiként már korábban mondtam: mindenkor az EGY-ségben, a Teremtő Végtelenjében vagytok mind, amiként mi magunk is, akik már Visszatértünk, s azok is, akik soha sem távolodtak el Atyánk Szívétől. Mert egy bizonyos értelemben valóban eltávolodtatok, s e távolság fáj mindannyió-tokban, még akkor is, ha egy másféle értelmezésben, nem fizikai tudatotokban realizálódó formában mind a Végtelenben s az Örökkévalóságban maradtatok. Ezekről már sokat beszéltem, ekként már nem érdemes szólnom róla: tudod magad is, mire gondolok.

E szavak után Vezetőm emelkedni kezdett, s én gondolkodás nélkül követtem. Mellettünk ismerős képek, többször látott Bolygók és azok Holdjai és Napjai suhantak el: véltem, szinte megérinthetném őket, oly közel voltak hozzám. Látszólag legalább is, de persze tökéletesen tudatában voltam a köztünk lévő távolság valóságának, amiként tudtam azt is: e távolság nem fizikai értelemben, tehát nem földi mértékekkel mérve része a Valóságnak. Szellemi magasságban álltak tőlünk távol e közelinek tűnő képek, egy-egy másik Dimenzió-vetületben, amelyek abban a dimenzió-közi Idő-sávban, amelyben mi tartózkodunk, s mi haladunk, valóban csak mint a dimenziók “árnyékai” léteznek. Egyikbe sem léphetnék be, ha Vezetőm meg nem nyitja a mi szintünk, s azon Dimenziók közt lévő Kapukat: Mellette szállva azonban bármelyikbe beléphetek anélkül, hogy a Bolygó színén élők érzékelhetnék Jelenlétünk energiáját. Annyi nyomot sem hagy a Bolygó energia-köpenyén a mi érkezésünk vagy távozásunk energiája, mint egy kicsiny Csillag sugarának aláereszkedő, hideg fénye, s ez is ekként van rendjén, hisz ha nem ekként közlekednénk az egyes Szintek közt, s a Szintekben; megzavarnánk ama Szint természetes fejlődési folyamatát.

E kérdések csak mint felvillanó, majd tovaszálló gondolat-töredékek bukkantak fel bennem, s most Vezetőm hagyta: hadd élvezzem ki gondolataim sebes száguldását, s a Magasság minden Erejének Újszülött Örömét. Ha meditációs Útjainkat nem tekintem Utazásnak, bizony, mondhatom akként, hogy hetek óta nem lehettem részese e mindenért kárpótoló érzésnek. Testetlenül és szabadon szállok, s Utam ismét a Haza vezető Úton visz, s ez maga a Boldogság.

Egy bizonyos magasságban, már jóval a saját naprendszereink, s a mi metagalaxisunk energia-körén túl Vezetőm megáll, s egyhelyben lebeg, hogy bevárjon: kissé akként viselkedem, mint a gyermek, aki végre újra ismerős tájakon van, épp csak hogy nem köszönök fennhangon az elébem táruló képek felé, s a mellettem elsuhanó Bolygók felé: Itt vagyok! Megjöttem…!