Tandari Éva

ÚTON…

Ég és Föld

között

II. kötet

Induljunk hát el ismét, kedves gyermekem, hogy amiként ígértem, a mélység két legalsó pontját is megmutassam néked, s rajtad keresztül sokaknak, majd azt: hogyan s miként emelkednek ki a mélység egyes szintjeiről az ott lévő Én-részek…

Vezetőm szavait hallgatva mind erősebben és erősebben éreztem a korábban már megismert Erő-hullám közeledését. Ebből tudtam: Segítőnk, vagyis a korábban megismert Szellemi Személy közeleg, Aki kísérőnk lesz a mélység szintjein (ha csak mint Energia is), hogy méginkább biztonságosan tehessük meg a reánk váró Utat.

Ez ekként is volt: hamarosan már szinte egészen a közelemben érezhettem Őt, de még ha valamiképp nem is éreztem volna meg a Belőle áramló Erőt; abból, hogy Vezetőm valaki másra, másnak a Szellemi Tudatára is ráhangolódott, hogy információkat áramoltassanak azzal egymás felé, tudhattam volna, hogy ekként van. Mert Vezetőm szellemi energiája egy időre mintha csökkentett erővel áramlott volna felém, ami persze nem azt jelentette, hogy valósággal is ama Szellemi Erő energiája áramlott gyengébben, hanem azt, hogy annak egy része másfelé is kiáramlott, míg a kiáramoltatott Erő helyére egy másféle rezgésmagasságú energia áramlott, de már az érkező felől. Kevéssel utóbb azonban már a kettejük egyesített Erő-terét éreztem, amint lágyan, mégis tökéletes biztonságot adóan körém borul, de éreztem ugyanakkor azt is: mint burkolja be a magasabb rezgésszintű Erő teljességgel Vezetőmet is, akként oltalmazva Őt is, amiként engem, miközben Vezetőm Szellemi Eleme ismét eggyé olvadt a magam Én-részének Útra kelt elemével. Ekként, tehát már többszörösen is biztosítva (sőt: érzésem szerint túlbiztosítva) már tökéletes biztonságban indulhattunk, hogy folytassuk megkezdett Utunkat a mélység utolsó szintjeire…

Kevéssel később éreztem: mint emel meg a Végtelenből alááramló Erő, hogy Utunk ténylegesen is Valósággá legyen.

Még szinte érzékelni sem volt időm igazán az Út megkezdését, amikor már az imént elhagyott, vagyis némileg már ismerősnek tűnő mélység-szinten lebegtünk. Amiként korábban, most sem tudtam volna teljességgel bemérni Segítőnk energia-mezejét, hisz én továbbra is csak Vezetőm energiáját éreztem, bár azt már egy megemelkedett szinten, akként, mintha Szellemének egy nagyobb Elemével kapcsolódott, vagy inkább olvadt volna eggyé velem. Ez mindenképp teljes nyugalommal és magabiztonsággal töltött el, bár tudtam: a ellentét birtokán, annak világában vagyunk, aki minden percen kész, és persze: képes is lehetne rá, hogy teljességgel megsemmisítsen, amiként az bizonnyal történik is, ha csak magam ereszkedem alá az ő sötét birodalmába, Vezetőm és Segítőnk oltalmazó Ereje nélkül. De mert hogy erről most szó sem volt, olyan nyugodtan nézelődtem, mint egy kisgyermek, aki anyja és apja együttes oltalmát élvezi.

A most elért szint ugyanaz, mint amelyen kevéssel korábban jártunk, s mégis, mintha valamiképpen mégsem az volna. Volt valami minden eddiginél zavaróbb, keményebb az elém táruló képben, bár hogy a látott - érzett mélység sötétsége vált egy fokkal sűrűbbé és mélyebbé, vagy csak a látott képek lettek keményebbekké, s ekként élesebben körvonalazódottakká… - nem tudom megállapítani. Minden esetre valami valamiért más, mint a korábban látott képben volt, bár a Bolygó itt is, mint a korábbi ponton, valamivel világosabbnak érződött, mint a fö-lötte lévő Nap, s a Kozmikus Tér, s a mélység-elemekből álló Csillag-képek épp úgy hullottak bele egy számomra érzékelhetetlen tartományba; a kép mégis más volt, s e felbukkanó, nem is annyira gondolatomra, mint inkább benső érzésemre.

Vezetőm adta meg a feleletet:

— A kép valóban hasonló mint a korábban látott kép volt: de csak hasonló. Ez a Bolygó a mélység birodalmának már nem a negyedik, hanem az ötödik szintjén van, amely alap-elemeit tekintve nem sokban különbözik az előző szinttől, de itt már minden vad és durva érzés egy felfokozott energia-képletet ad, tehát minden mélyebbé, s ekként még durvábbá mélyült, mert a Lélek-elemek ugyan nem lettek kevesebbekké, mint az előző szinten voltak, hisz azok már ott sem voltak jelen, már rég nem voltak a mélység valótlan valóságának részei: de a megtagadott és eltaszított Lélek-elemek helyét elfoglaló mélység energiák itt még sűrűbbé, még intenzívebbé váltak, ami természetes is, hisz ez a pont az, ahol a Lent világainak legmélyebb pontjába lényegül át az Én-rész, már teljesen elfedve, s ekként szinte „élettelenné” téve önmagában az egyetlen, még megmaradt Élet-elemet: az Isteni Szikrát.